Bár sokan egyből kis zöld emberkék rejtélyes üzeneteit látták a hibás adatokban, bebizonyosodott, hogy egyetlen átfordult bit okozta az adatformázási galibát. A harminchárom éves Voyager 2 a mai napig sugároz vissza tudományos adatokat, kozmikus sugárzás, mágneses tér illetve plazmakörnyezet méréseket. Április végén azonban értelmezhetetlen üzeneteket kezdett sugározni az öreg űrszonda. A hibát látva utasították, hogy csak a működéssel kapcsolatos adatokat küldje el, ami rendben meg is érkezett, nagyjából leszűkítve a hiba lehetséges okát a Flight Data System részegységre, ami a tudományos műszerek méréseit formázza. Körülbelül ekkor kezdett elterjedni a médiában a hír, hogy valami történt a Voyager 2-vel, nyilván az ufók hekkelték meg. Itt a magyar inkarnáció a Blikkben, van itt német ufószakértő (ezt a Bildből lopták), meg Hawking is belekeveredik. Külön vicces, hogy helyként Houston van megjelölve, pedig onnan az emberes missziókat irányítják, a Voyagert valahonnan Californiából (JPL).

Mindenesetre Schwarzi államában eközben igyekeztek a dolog végére járni, és utasították az űrszondát, hogy bitenként olvassa ki és sugározza le az FDS szoftverét. A napok közben teltek, elvégre már bő 13 órát utaznak a rádiójelek, tehát egy ilyen beszélgetés több mint egy napot vesz igénybe. További nehezítő tényező, hogy a Voyager 2 egyre délebbre tart az Ekliptikától, és most már a canberrai (Ausztrália) Deep Space Network állomás az egyetlen, amivel a kapcsolatot fenn lehet tartani.

A megérkezett információkat aztán betöltötték egy ugyanolyan számítógépbe itt a Földön, hogy megbizonyosodjanak az elmélet helyességéről. A tesztek igazolták a kezdeti gyanút, vagyis egyetlen bit íródott át a szoftverben. Ilyen bit-flip hiba keletkezhetett például egy nagyenergiájú kozmikus részecske becsapódásától. Ezt egyben azt is jelentette, hogy a javítás meglehetősen egyszerű lesz: csak vissza kell tölteni az eredeti programot a FDS-be, amit azóta meg is tettek. Elképzelhető, hogy a hibás adatokat is sikerül majd helyreállítani valamelyest.

Persze nem ez az első és nem is az utolsó ilyen eset. Hasonlóképpen járt például a Galileo a küldetése vége felé. Az igen zord sugárzási körülmények miatt eredetileg csak egy Io-közelséget terveztek be az űrszondának, mikor az megérkezett a Jupiterhez. 10 évvel később, a küldetés vége felé aztán ismét megkockáztatták a legbelső nagy hold megközelítését. Az elrepülés során visszasugárzott képek furcsán megnyúltak, csíkozottak lettek. A hiba okát a CCD kiolvasását vezérlő szoftver bit-flip hibájára vezették vissza - a képeket 2x2 pixelenként összeadták, hogy az emlékezetes antennahiba miatt kevesebb adatot kelljen elküldeni, de az egyik irányba csak egy pixelt léptetett a vezérlés. A képeket aztán sikerült nagyjából "kibogozni", ahogy az az alábbi ábrán is látható. Részletesebb elemzésért pedig ide tessék kattintani.

Az ilyen apróságokért mi geekek/nördök külön imádjuk a show-t:

Magyar idő szerint 23:44-re van kitűzve a Akacuki (Akatsuki, Venus Climate Orbiter, Planet-C, amit akartok) és az IKAROS űrszondák startja, előbbit a Vénusz vizsgálatára, utóbbit pedig interplanetáris napvitorlázásra szánják. Az Akacuki (szeretem én a magyaros átírást?) decemberben érkezik majd a Vénuszhoz, és erősen elliptikus pályáról fogja a bolygó légkörét tanulmányozni, szoros együttműködésben az európai Venus Express-el. Az IKAROS pedig a nagy reményekkel kecsegtető, de mindezidáig igazából nem vizsgált napvitorlás technológiát fogja kipróbálni. Ehhez 20 m átmérőjű, négyszögletes, 7,5 mikrométer vékony fóliát fog kihajtogatni magából. A napvitorlások története nem valami fényes: a három, csak erre a célra fejlesztett eddigi műhold mind kudarcot vallott. A Cosmos 1 és a NanoSail-D esetén a hordozórakéta szállt el (egy orosz Volna ex-ICBM és a Falcon 1 Flight 3), az Akarival együtt indult kísérlet pedig nem tudta kihajtogatni magát. Talán majd most. Az év végére egyébként a Planetary Society is bejelentkezett a LightSail 1 projekttel, reméhetőleg nagyobb sikerrel járnak majd, mint anno a Cosmos 1-el.

A két fő játékoson kívül négy további nanoműhold is utazik majd a H-IIA rakétán, közülük az UNITEC-1 is továbbindul majd a Vénusz felé, így az első egyetemisták építette űreszköz lehet, ami elhagyja a Föld vonzáskörzetét.

A H-IIA az indítóálláson a Tanegashima Space Centerben. Igen, a Mitsubishi gyártja. (Mitsubishi Heavy Industries egész pontosan.)

A tegnapi poszthoz kapcsolódik ez az ábra, ami az emelkedő űrsiklók pályáját mutatja - és nagyjából minden másét is, ami Cape Canaveralról indul, így a Falcon 9-ét is. Köszönet érte KGyST-nek.

A pöttyök mellett a számok az indítás óta eltelt másodperceket jelzik, tehát Magyarország közelében kb. 20-25 perccel később halad át. A Falcon 9 ottani idő szerinti délután egy és öt óra közt indulhat, mi Floridához képest mi hat órával előbbre járunk, így ha kiszámoljuk, nálunk ez este het etilletve tizenegyet jelent. Vagyis igen jó eséllyel figyelhetjük meg majd a SpaceX üdvöskéjének szűzfelszállását - feltéve, hogy egyben marad húsz percig, ugye.

Bár űrsiklóból már csak két indítás van hátra, az STS-133 (a Discovery utolsó útja) addig-addig csúszott, hogy a szeptember közepi, déltáji indítás is hasonló láthatósági esélyekkel kecsegtet majd, mint az Atlantis repülése. Az Endeavour és várhatóan az űrsiklók utolsó küldetése, az STS-134 viszont még nem tudni, mikor kerül sorra - legkorábban novemberben, de onnantól egyre komplikáltabbak lesznek a dolgok. November közepétől a Naphoz képest kedvezőtlen állású pályasík, majd a távozó Szojuz miatti alacsony létszám, az ATV-2, egy Szojuz, majd egy Progressz érkezése, végül az évszámváltás (tiltott periódus) töltik ki a 2010-es év utolsó hónapjait. Január végén pedig a HTV-2 várható majd, ami február végéig maradna, és kijelölt helyén akadályozná a shuttle rakteréhez való hozzáférést. Így az is előfordulhat, hogy az STS-134 2011 tavaszára csúszhat, ha tovább késlekednek az AMS (Alpha Magnetic Spectrometer) mágneseinek cseréjével.

Tegnap este az alkonyi égen lehetett megfigyelni az űrállomás felé tartó űrsiklót és a Csendes-óceán felé tartó üzemanyagtartályt. Az alábbi képet a szintén zenész űrbuzi mikroblogger KGyST készítette Budapestről (kép nagyban illetve űrsikló panelházzal az indafotón):

Amatőrcsillagász beszámolók alapján a Floridából az űrbe tartó Atlantis fehér, -4 magnitúdós pötty volt, tehát nagyjából a Vénusznak megfelelő fényességű, míg az ET-136 azonosítójú üzemanyagtartály -2, azaz inkább a Jupiterhez hasonló, viszont erősen narancs-vörös színű. A felvéltel időpontjában az Atlantis jó 200 km-es magasságban repül át éppen a Balkán-félsziget felett.

Az Atlantis utolsó (előtti) útjára indul. Még egyszer felkészítik majd, a programot lezáró STS-134 repülés mentőűrhajójaként. De az is lehet, hogy meg is reptetik majd, ha már felkészítették. Még több Atlantis fotó a BG Big Picture-nél.

Ez az Atlantis utolsó tervezett útja, ő az első űrsikló, amely megérte ezt a pillanatot. A küldetése fő célja, hogy az orosz Rasszvet/Mini Research Module 1 elemet feljuttassa az ISS-re. Ez egyébként az első második eset, hogy orosz modul utazik az űrsiklóban, aminek mindenféle korábbi megállapodások az okai. Várhatóan jövő decemberben indul majd egy Proton rakétával a Nauka modul, ami a fő laboratóriumként fog szolgálni az orosz szekcióban, és ehhez vállalták az amerikaiak másfél tonna plusz felszerelés feljuttatását. Ez van most beszuszakolva az Rasszvetbe. Maga az MRM (mini kutatóállomás) név kissé félrevezető, mivel elsősorban tárolóként és dokkolóhelyként fogják a Rasszvetet használni. A modul a Zarja nadír (Föld felé néző) kapcsolódási pontjára kerül, így ismét négy orosz dokkolószerkezet lesz elérhető, mivel űrhajók közvetlenül a Zarjára nem csatlakozhatnak más modulok közelsége miatt. (A szomszédos Unity nadír csatlakozója eredetileg a Tranquility helye lett volna, de következő siklóval érkező Lenonardo PMM kerül majd oda véglegesen.) Mivel a gyakran járó Szojuzok és Progresszek mellett az európai ATV űrhajók is az orosz mechanizmust használják, szükség van minden elérhető, biztonságos helyen lévő dokkolóra.

A Rasszvet még a Földön. Érdekesség, hogy a vázát alkotó fémburkot eredetileg a később eltörölt orosz Science Power Platform tesztpéldányához készítették.

Hiába a támogatók és PR szinte teljes hiánya lassan hagyománnyá válik a Magyarok a Marson vetélkedő, hivatalos nevén Magyar Alkalmazott Mérnöki Tudományok Versenye. Idén nem kevesebb, mint 42 (nem vicc) csapat mérkőzik meg. A feladat idén elég összetett: egy marsi "növény" DNS-mintáját kell begyűjteni, leolvasva a növényen elhelyezett LCD kijelzőről, majd lehet talajmintát venni egy másik organizmus mellől, végül egy űrlifthez fáradni a robottal, és feljuttatni a mintát a felszín felett keringő űrállomásra. Természetesen az irányítók a Marstól távol lesznek, így 15 másodperces késleltetéssel látják majd a roverük ténykedését. A küldetés részletes leírása a honlapon található. A nyertes csapatok a dicsőség mellett a különböző adakozó cégektől összegyűlt 490 000 forintos díjalapon is osztozhatnak.

Ezt a képet a Mars Mining Cooperation csapat küldte nekünk a robotjáról.

A verseny május 8-án, azaz holnap zajlik egész nap az Óbudai Egyetem Műszertechnikai és Automatizálási Intézetében (1084, Budapest, Tavaszmező u. 15.), de neten is lehet követni az eseményeket a Galileowebcast csapatának köszönhetően.

Ilyen se nagyon volt eddig: egy napfler kiváltotta geomágneses vihar kisütötte a Galaxy 15 agyát, de ahelyett hogy elhallgatott volna, irányíthatatlanul sugározza a mondandóját azóta is. A legtöbb ilyen meghibásodott műhold szép csendben elsodródik az eredeti állomáshelyéről valamelyik librációs pont környezetébe a nyugati 105 vagy keleti 75 hosszúsági fokok fölé. A Galaxy 15 is sodródik és egyelőre nem felel utasításokra, ugyanakkor a vételért és sugárzásért felelős része tökéletesen üzemképes állapozban van. Ezek a telekommuinkációs műholdak például a Földről felsugárzott tévéadást erősítik fel és sugározzák vissza a felhasználóknak. A Galaxy 15-re a meghibásodás óta közvetlenül már nem is küldenek jelet. A gond az, hogy ugyanazt a C-sávot használja, mint más geostacinárius műholdak. Mivel egyelőre képes betájolni a Földet és a napelemek termelnek áramot, előbb-utóbb besodródik más műhold (az első jelölt az AMC-11) adáskörzetébe, és újrakezdi a vett jelek sugárzását. Szerencsére az útbaeső műholdak többsége megfelelő infrastruktúrával, más műholdakkal, nagy földi antennákkal felszerelt cégekhez tartozik, így át tudják irányítani az adatforgalmukat, ha szükséges. A műhold GPS adatokat is továbbít repülőgépeknek, de azt a tévéadásoktól függetleünl, az L-sávban teszi.

A műholdat az Intelstat megrendelésére az Orbital Sciences építette, és ez az első ilyen szintű meghibásodásuk. Más cégektől próbálnak tanácsokat kérni, de egyelőre nem sikerült megoldást találni. Legutóbb a szokásos jelszint többszörösével küldek fel utasításokat, de arra sem hallgatott a műhold. Immár nem is a megmentése a cél, hanem hogy valahogy kikapcsolják végre. Ha nem sikerül, a jóslatok szerint július-augusztusig lesz képes a műhold betájolni a Földet, és ha egyszer elvesztette, már a napelemeket sem fogja a Nap fel orientálni. Az akksijai ezután hamar lemerülnek majd, és végre-valahára elhallgat. Némi szerencséje az Intelsatnak, hogy addig szinte csak a saját műholdjai körzeteit fogja zavarni, így legalább kárpótolnia nem sok céget kell majd.

Egyelőre közvetlen, fizikai veszélyt nem jelentek ilyen elszabadult műholdak a többire nézve (jelenleg néhány száz műhold kering valamilyen geoszinkron pályán), de ez az eset is rávilágít az űrszemét egyre súlyosbodó kérdésére. Míg LEO pályákról a felsőlégkörnek köszönhetően néhány éven-évtizeden belül minden lefékeződik (hacsak nem korrigálják a magasságot, mint az ISS-ét), addig a szűk 36 000 km-re lévő geoszinkron pályákon vígan elkering bármi akár évezredekig nagyon sokáig. A fenti példa, illetve a többtucat halott műhold jelzi, hogy még előre gondolkodva, deorbit hajtómővel felszerelve a jószágot, sem mindig járunk sikerrel. A militáns, apró darabokra lövés csak ront a helyzeten, hadd ne is részletezzem. Sokak szerint a következő évtizedek nagy biznisze lehet, ha valaki életképes metódussal áll elő az űrszemét begyűjtésére. Ütköztek már össze műholdak felettünk - előbb-utóbb a librációs pontokba felgyűlő geostac példányokkal is megtörténhet.

Egy lehetséges elképzelés, alacsonyabb pályák takarítására: apró CubeSail műhold, ami odamanőverez és csatlakozik "valahogy" a halott műholdhoz/űrszeméthez, majd kihajtogat egy 5x5 m-es ernyőt, felgyorsítva a légköri fékeződést.

Nagy gondban van az amerikai űrprogram, ez nem vitás -  de hogy Obamának mi is a szerepe ebben, az már igen. Sokan szapulják még mindig, mint az emberes űrutazás "megszüntetőjét", pedig a NASA már évtizedekkel előtt olyan pályára állt, ahonnan igen nehéz lesz továbblépni.

Egy kis történelem: 70-es évek eleje, Armstrong kitűzte a zászlót, az USA legyőzte a szovjeteket az űrversenyben, viszont egyáltalán nem állt jól Vietnamban. Az Apollo program már senkit nem érdekelt, a NASA költségvetése a felére esett vissza, és évről évre csökkent. 1969-ben a National Aeronautics and Space Council négy javaslatot vázolt fel Nixonnak a NASA emberes terveit illetően:

• emberes Mars-program
• az emberes Hold-program folytatása
• infrastruktúra-fejlesztés alacsony Föld körüli pályán
• hagyjuk az emberes programot, ahogy van.

Nyilván ma már az összes végtagunkkal az elsőre, esetleg a másodikra mutatnánk, de Nixon (a NASC javaslatára) a harmadik pontot választotta: űrállomás és űrkomp. A költségvetési megszorítások miatt először az űrkomp fejlesztésébe vágtak bele. Csakhogy mire elkészült, az űr gyakori, akár hetenkénti elérésére képes, olcsón újrafelhasználható kompból a ma ismert "szörny" (az űrsikló) lett. A gyakoriság a legjobb évben a kilenc indítást érte el, iszonyatosan sokba került egyes elemek, főleg a z SSME főhajtóművek reciklálása, és egy csomó biztonsági kockázat rejlett a rendszerben, mint az oldalra helyezett űrhajó és a szilárd hajtóanyagú rakéták. Az amerikai űrállomásból nem lett semmi, a Challenger után már a légierő is kiszállt az űrsikós buliból.

Nixon választása. Háttérben szól a Manic Street Preachers.

Az ESA közzétette a "Fly Your Thesis!" program 2011-re szólól felhívását: MSc és PhD hallgatók számára nyújt lehetőséget kísérletek tervezésére és elvégzésére zéró-g parabolarepüléseken. A program keretében egyetemista csoportok jelentkezését várják, számos tudományterületről: anyagtudomány, kémia, folyadékok fizikája, biológia, asztrofizika és idéntől megszorításokkal, de orvosi kísérletekkel is lehet pályázni. Jó hír, hogy PECS, azaz ESA együtt működő országok (mint mi, hol van még az ESA-tagság...) jelentkezőit is bátorítják a részvételre. A jelentkezési szándékot 2010. július 12-ig kell eljuttatni, majd 20 projektet választanak ki részletes bemutatásra, amiből maximum négy juthat el a megvalósítási fázisba, majd 2012 elején a tényleges repülésig. 

Volt már ilyen kezdeményezés korábban is, Student Parabolic Flight Campaign néven. Magyar egyetemisták (és bloggertársak) kísérlete 2006-ban már majdnem eljutott ilyen repülésig, de a Spacebeer csapat fémhabosító berendezésétől az utolsó pillanatban megvonták az engedélyt. A repülésen így orvosi vizsgálatokat végeztek, 2007-el pedig megszüntették az SPFC-t. De itt az új lehetőség, pályázzatok, tervezzetek, repüljetek!

Az Airbus A300 Zero-G, az ESA által használt Vomit Comet.

A hétvégén volt húsz éve, hogy a Discovery segítségével Föld körüli pályára állították a világ legmeghatározóbb csillagászati távcsövét. A Hubble Space Telescope beváltotta a hozzá fűzött reményeket, amellett, hogy szakmai téren új távlatokat nyitott, a nagyközönség számára is közelebb hozta a csillagászatot. Az űrtávcső ötlete egészen 1946-ig visszavezethető, ekkor írta ugyanis Lyman Spitzer (akiről aztán szintén elneveztek egyet) első cikkét egy légkörön túli távcső előnyeiről. A tervezés a hetvenes évektől tartott, itt-ott megakasztva a politika által, a nyolcvanas évek már az építés jegyében teltek, a főtükötért felelős PerkinElmer nem túl kompetens főszereplésével. A Challenger-katasztrófa miatt a startra csak 1990. április 24-én kerülhetett sor - és hamarosan kiderült, hogy külön szemüveget kell készíteni a távcsőhöz. De húsz évvel és öt szervízmisszióval később a Hubble továbbra is egy ikon, mozisztár és az egyik legkelendőbb csillagászati műszer.

A fenti képpel ünnepli a születésnapot az STScI. A felvételen a Carina-köd, egy fiatal csillagoktól hemzsegő csillagkeletkezési régió részlete látható. Mindenfelé kisebb-nagyobb sötét foltok, porcsomók, a legkisebbekből talán születő csillagok körüli protoplanetáris korongok lesznek. Jobbra fent, a sötétebb csík végén egy Herbig-Haro objektum található, egy (még rejtőző) igen fiatal csillag, ami épp erőteljes jeteket lövell két ellentétes irányba. Ahol a jetekben igen nagy sebességgel mozgó anyag beleütközik a környező gázba, lökéshullám alakul ki, az egyik oldali igen prominensen kirajzolódik. Még nem teljesen tisztázott, pontosan hogyan alakulnak ki ezek a jetek, de szinte mindenütt ott vannak, ahol valami akkréciós korong kialakul, születő csillagoktól fekete lyukakon át aktív galaxismagokig. De ez már messzire vezet.