A Burán első és egyetlen repülésekor a második orosz űrsikló építése már közel volt a befejezéshez. A Ptyicskát (kismadár) a program elhalása és hivatalos leállítása után betolták egy raktárba, majd a Szovjetunió felbomlása után a Buránnal együtt megkapta Kazahsztán, fizetségül Bajkonur használatáért. Sokat nem lehetett tudni róla, alig egy-két fotó volt elérhető a már elcsomagolt űrsiklóról. De most a nem orosz internet legkomolyabb Burán anyagával rendelkező buran-energia.com-on feltűnt egy fotósorozat (űrsikló külső és belső képek) ez év augusztusából illetve 2009-ből. A képeken jól látszik az elmúlt két évtized lerakódott pora, és az hogy csak-csak kopik az űrsikló, még állásában is. Nem csoda, az orosz vagy kazah fizetést jól ki lehet egészíteni egy-két hővédő csempe eladásával. Vagy szimplán csak elvinni szuvenírnek egy kapcsolópanelt vagy kis alkatrészt...

Az egyik bajkonuri szerelőcsarnokban, az MZK jelzésűben. Az MZK és Ptyicska korábbi helye, az MIK csarnokok a szomszédai annak  ami a Buránra omlott 2002-ben.

Bár még mindig csak egy kis része áll a chilei sivatagban az ALMA hálózatnak, már tesztelik a képességeit. Az ALMA (Atacama Large Millimeter Array), mely 66 különálló távcsőből álló interferometrikus hálózat lesz, a következő évtizedek egyik nagy durranása lehet. A milliméteres és szubmilliméteres hullámhosszakon igen nehéz megfigyeléseket végezni, speciális anyagokat és detektorokat igényel, emellett a légkörben található vízpár is ezen hullámhosszakon sugároz, amit célszerű elkerülni. Nem véletlenül épült fel az ALMA az Atacama sivatagban. Emellett a jó felbontáshoz nagy bázisvonal kell (minél hosszabb a hullámhossz, annál nagyobb távcső kell azonos felbontáshoz), a végleges rendszerben több km-re lesznek egymástól a legtávolabbi távcsövek. És mi a jó a mm-es hullámhosszakban? Az infravörös és rádió közötti tartományban sugároznak például a hideg gázfelhők, amikből éppen megszületnek a csillagok, és jellemzően megfigyelhetetlenek más módon az őket körülvevő vastag porburok miatt. Az igen távoli galaxisok, galaxishalmazok megfigyelésére is nagyon alkalmas lesz, mivel a jelentős vöröseltolódás (z >1,5) miatt azok eredetileg infravörös fénye egészen ebbe a tartományba eltolódik. Még nagyobb, z ~ 6-12 közötti vöröseltolódásnál pedig az Univerzumot kitöltő hidrogénből és héliumból kialakuló első csillagok idejéből származó jeleket lesz képes detektálni.

Credits: ALMA (ESO/NAOJ/NRAO), HST (STScI/NASA/ESA)

Alig ért földet (inkább vizet) az UARS, máris itt  következő jelentkező, a német ROSAT röntgentávcső - ami még nagyobb égi áldást ígér. A ROSAT (Röntgensatellit) 1990-ben állt pályára, és 1999-ig működött, számos érdekes megfigyelést szolgáltatva, illetve feltérképezte az egész égboltot lágy röntgen hullámhosszakon. Az eredetileg 580 km-es magasságú pályán hagyott műhold azonban az évek alatt szép lassan ereszkedett, és jelenleg már csak úgy 270 km magasan kering felettünk. A fejleményeket, predikciókat, láthatóság alkalmait twitteren érdemes követni. A jelenlegi állás szerint várhatóan 3-4 héten belül zuhan majd le, de ugyanúgy, mint az UARS-nál, ebben is sok a bizonytalanság. A felsőlégkör paraméterei, elsősorban a sűrűsége az adott magasságon igen változóak lehetnek, ahogy a ROSAT állása és így a mozgásra merőleges keresztmetszete is.

A ROSAT, még a szerelőcsarnokban (Credit: MPE / DLR)

Bár az űrtávcső teljes súlya kevesebb, mint fele az UARS-énak (csak 2,4 tonna), mégis nagyobb kockázatot jelent. Ez az eltérő felépítésből adódik: a röntgensugarakat fókuszáló tükörrendszert ugyanis komoly fény- és hővédelemmel látták el, ami feltehetően a légkörön való átkeléskor is pozitív hatással lesz az optikai rendszer túlélési esélyeire.  Az űrtávcsőnek ez a több mázsás eleme tehát akár egyben is maradhat, és a modell szerint ezzel együtt a ROSAT-ból kb. 1,6 tonna érheti el a felszínt úgy 30 különálló darabban. A kockázat is nagyobb természetesen: emberi sérülés esélye, a Föld össznépességére vetítve 1 a 2000-hez (de ne feledjük, hogy van belőlünk, mint egyénből még 7 milliárd másik).

A röntgentávcső és a nagylátószögű kamera (Credit: MPE / DLR)

Vallom, hogy kutatóként a feladataink közé tartozik a szigorúan vett tudományos munkán túl az ismeretterjesztés is, legyen az előadás, távcsöves bemutató, intézeti nyílt nap vagy a Kutatók éjszakája. (Különben meg a hivatalos foglalkozási leírás ennél cifrább dolgokat is feltételez a csillagászokról...) Mindezt Európában relatíve könnyű művelni - a népesség nagyobb része átesett valamilyen fokú tudományos oktatáson, például jó eséllyel eltalálja, hogy a Hold kőből van és nem sajtból. Vagy ha nem, akkor is hozzáférhet a megfelelő az információforrásokhoz. (És a nem megfelelőkhöz is ugyanúgy: félművelt világmegváltókkal sajnos nálunk is tele a padlás.)

Credits: K. Kolenberg

Vannak viszont a világnak nálunk kevésbé szerencsés régiói is, például Afrika jelentős része, különösen a nagyvárosoktól távoli vidékek. Kérdés, hogy egyáltalán mi köze a csillagászatnak a poros afrikai falvakhoz, hisz van elég más gondjuk? Több, mint azt elsőre gondolnánk. Számunkra a csillagos égbolt már nem jelent többet éjszakai látványosságnál, bár még azt is egyre sikeresebben nyomjuk el a saját fényeinkkel. A Száhel-övezetben viszont az éjszakai tájékozódástól a naptárig számos funkciót betölt a mai napig: a Fiastyúk feltűnése nyáron a hajnali égen például arra figyelmeztet, hogy már csak hat hét van száraz évszak kezdetéig. Ezek mellett természetesen rengeteg más jelenség, például meteorok (számunkra) mitikus jelentéssel is fel van ruházva. Csakhogy a modern csillagászat Afrikába is egyre inkább beteszi a lábát. A kontinens már rendelkezik egy 10 m-es kategóriájú óriástávcsővel, a SALT-tal, és a következő évtizedek egyik zászlóshajójának szánt Square Kilometre Array is lehet, hogy itt kap helyet.

A modern csillagászati (és azon keresztül a tágabb természettudományos) ismeretek terjesztésére a fejlődő országokban az IAU-nak is van stratégiai terve. Ennek egyik lényeges állomása volt a 2009-es Csillagászat Nemzetközi Éve, illetve a Galileoscope projekt. A galileoszkópok egyszerű, strapabíró és nagyon olcsó távcsövek, melyekkel bárki átélheti a Galilei-élményt, az eredetinél (vagy épp a híres "dióverőknél" is) jobb minőségben.  Ezek japán megfelelőjét ajánlotta fel Szekigucsi Kazuhiro, egy japán asztrofizikus belga kollégájának, Katrien Kolenbergnek, aki az IAU megbízásából Szenegál északkeleti vidékét járta be velük 2010 elején. És hogy mindez hogy zajlott, kiderül az alábbi videóból.

A szenegáli túra további részleteiről pedig a Science-ben is megjelent beszámolót érdemes elolvasni.

Magyarország már rendelkezik két csillagoségbolt-parkkal a Zselicben és a Hortobágyon, és más nemzeti parkjaink is kacérkodnak az ötlettel. Kolláth Zoltán, aki a mai napig az egyik fő koordinátora ezeknek a projekteknek, készítette az alábbi felvételeket az egyes parkok és a Balaton-part éjszakai égboltjairól. Egy részük, amikor a zöld fénykardozás zajlik, éjszakai csillagnéző túrákon készült. Amiket érdemes megfigyelni: a balaton-parti települések brutális fényszennyezését, diszkóhajóval egyetemben, az állatvilágot (egy helyen gólya zizeg egy fán, plusz a birkanyáj), illetve a fogyatkozásból kifelé tartó Holdat.

Ja, el ne felejtsétek HD-ben, teljes képernyőn is megnézni!

Nagy médiazaj övezi a NASA működésképtelen légkörkutató műholdjának utolsó keringéseit, ahogy egyre jobban lefékeződik, és várhatóan 12 órán belül elég majd a légkörben. Jelenleg 150 és 170 km közötti magasan jár az UARS (Upper Atmosphere Research Satellite), és a predikciók szerint magyar idő szerint holnap hajnalban ér földet, de hogy hol, még mindig nem lehet igazából megállapítani. A Skylab óta ez a legnagyobb irányítatlanul visszatérő űreszköze a NASA-nak, és minden valószínűség szerint jó pár darabja eléri majd a felszínt. A számítások alapján annak az esélye, hogy valakit eltaláljon egy műhold-darab 1 a 3200-hoz, de ne felejtsük el, hogy 7 milliárdan szorongunk idelent - annak az esélye, hogy pont téged vagy engem eltaláljon, már kevesebb, mint egy a billióhoz. Szóval nem kell rettegve bámulni felfelé. Különben is, ami megmarad az UARS-ból, elődd-utóbb annyira lelassul, hogy onnan szabadesésben zuhan tovább. Kb. 32 km magasságtól lefelé már csak a menetszél fogja őket hűteni, felesleges tehát izzó, lángolva becsapódó műhold-alkatrészektől sem kell tartani.

Az UARS földközel- és földtávolpontja (lila és zöld) aktuális magasságának alakulása. A többi vonal két különböző modellszámítás eredménye  (kék-vörös párok) illetve a megfigyelésekhez illesztett predikció (sárga). A frissebb ábrákat itt keressétek.

Még egy kis extra jóság: a műhold-fotózó guru Thierry Legault pár napja elkapta az UARS-ot, és megörökítette, ahogy átbukdácsol az égen, tessék csak figyelni a videón:

Credits & copyright: Thierry Legault

Elvileg ma este még van egy lehetőségünk nekünk is megpillantani a végzetébe rohanó műholdat, Budapestről nézve 21:36-kor, nyugatról észak-északkeleti irányba halad majd át a horizont felett, mindössze 27 fokos magasságig emelkedve. Ezért próbálkozni csak tökéletes északi és nyugati kilátás és tiszta horizont mellett érdemes. Más helyszínekre vonatkozó adatokat a Heavens Above-n lehet lekérni.

Ismét Budapest Science Meetup, szerda este hétkor (szept. 21.) a Szilvuplé Varietében (Bp, Ó utca 33): lesz űrsikló és Kepler űrtávcső is (utóbbi általam), így űrbuziknak a megjelenés erősen ajánlott. tudomány, jó társaság, alkoholtartalmú italok: mi kell még? Íme az absztraktok:

Glatz Gábor

ELTE TTK – Biokémia Tanszék

Jelátviteli fehérjék közötti interakciók vizsgálata - út a szelektív gátlószerek tervezéséhez

A sejten belüli jelátviteli folyamatok egyik legmeghatározóbb enzimei a protein kinázok. Csekély számuk ellenére számtalan biológiai folyamatban vesznek részt (sejtosztódás, stresszválasz, apoptózis, stb.). Érdekességük, hogy katalitikus doménjeik szerkezete nagyon hasonló, így az eddigi ATP-kötőzsebekbe tervezett gátlószerek nem voltak szelektívek. De a protein kinázok között létrejövő interakciók specificitását azonban más szerkezeti elemek és régiók nagyban befolyásolják, és ezek tanulmányozásával már képesek lehetünk szelektív gyógyszeranyagok kifejlesztésére.

Molnár László

MTA Konkoly Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézete

Változócsillagok új fényben a Kepler űrtávcsővel

Bár exobolygók százainak felfedezése önmagában is hatalmas teljesítmény, a Kepler képességei nem merülnek ki ennyiben. Magukról a csillagokról is egy sor újdonságot tudtunk meg, még olyanokról is, melyeket már egy évszázada kutatnak a földfelszínröl. Ilyenek a pulzáló változók közé tartozó RR Lyrae csillagok, melyek a Kepler folyamatos és nagy pontosságú méréseinek hála, úgy tűnik, új oldalukról mutatkoznak meg nekünk. A fél napos pulzációs periódus és a földi nappal-éjszaka váltakozása eddig nem nagyon tette lehetővé az egymás követő ciklusok közvetlen összehasonlítását. Pedig a jelek szerint az eddig feltételezett, meglehetősen szabályos ismétlődéshez képest komoly változások történnek, amiket sikerült is modellszámításokkal reprodukálnunk. És reméljük, hogy ezek a jelenségek visznek közelebb minket egy száz éve ismert, de még megoldatlan rejtély, az RR Lyrae-k közel felénél jelentkező Blazskó-effektus megoldásához is.

Kitka Tamás

Semmelweis Egyetem – Farmakológiai és Farmakoterápiás Intézet

Alvás és EEG – hullámok a patkány fejéből

Az alvást mindenki ismeri, legalábbis tapasztalati szinten, de ennél mélyebben kicsit kevesebben. Miért is csináljuk, mikor annyi szórakoztatóbb dolgot is művelhetnénk helyette? Ha sötétben elálmosodunk, világosban nehezen alszunk, akkor miért állítja az egészet a feje tetejére a jetlag? Ráadásul igen sok állat ezt az egészet fordítva csinálja… Az OK, hogy vannak agyhullámok, de mik is azok, és miért lelik egyes alakok kedvüket abban, hogy elektródákat pakolnak más emberek, vagy állatok fejére? És ha már megteszik, mit látnak abban a sok összevissza vonalban? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre igyekszem majd választ adni. Az előadás érinteni fogja a releváns biológiai ritmusokat, az alvás feltételezett biológiai jelentőségét, lesz benne egy csipet neurobiológia, és persze az alvás tanulmányozásának legelterjedtebb módszere, az EEG (elektroencefalográfia) is szóba fog kerülni.



Stöckert Gábor

Index

Végsö visszaszámlálás

Júliusban Nagy Attila kollégámmal helyszíni riportsorozatban követtük végig az utolsó űrsiklóküldetést. Ott voltunk Floridában az Atlantis utolsó startjánál és landolásánál, a két esemény között pedig Houstonban néztük meg az amerikai űrhajózás több neves létesítményét. Élményeinket, cikkeinket az Index Végső visszaszámlálás nevű blogjában dokumentáltuk. Az előadás utunk fontosabb állomásait és történéseit foglalja össze, de lesznek a blogból kimaradt jelenetek és kulisszatitkok is, és szó esik majd a projekt utóéletéről.

Jó hosszú huzavona után végre hivatalosan is itt van az új óriásrakéta-projekt, a Space Launch System, ami első ránézésre szimplán a Saturn-V és az űrsikló zabigyerekének tűnik - és bizonyos szempontból az is. És itt nem csak a Saturn-V-öt másoló festésre gondolok, amire az első fokozat shuttle-narancssárga színét cserélték. Technikailag a gyorsítórakéták, az első fokozat szerkezete és hajtóművei a shuttle-ből érkeztek, a második fokozat pedig az Apollo-korabeli J-2 hajtóművének továbbfejlesztett változatát használja, a kialakítás - nagy, eldobható rakéta, űrkapszulával a tetején - pedig szintén egy az egyben a Holdprogramot idézi.

Némi késéssel, de idézzük fel azért, mi minden történt a Holddal kapcsolatban az elmúlt egy-két hétben. Egyrészt szombaton sikeresen elstartolt a GRAIL űrszonda-páros, melyek kísérőnk gravitációs terét és belső szerkezetét fogják feltérképezni. A mérés elve nagyon egyszerű: két mikrohullámú rádióadóval beszélgetnek folyamatosan, és a Hold helyről helyre kissé más gravitációja miatti távolság- és sebességkülönbséget figyelik egymás közt. Persze a gyakorlatban megvalósítani azt, hogy a 200 km-es távolság szó szerint hajszálnyi módosulásait detektáljanak, már komplikáltabb, de szerencsére nem példa nélküli: a GRAIL lényegében a Földet vizsgáló GRACE műholdpáros Holdhoz adaptált megfelelője lett.

 Credits: Justin Ray / Spaceflight Now

A két műhold nem a szokásos, direkt transzferpályán ér majd a Holdhoz, hanem a lassabb, kisebb energiát igénylő utat követi, ami a Nap-Föld L1 Lagrange-ponton át vezet, és 4 hónapig tart. A két űrszonda a várakozások szerint december 31-én és január 1-én áll végül pályára a Hold körül. Ott 90 napon át tart majd az adatgyűjtés. Mivel igen alacsonyan, 50 km-e a felszín felett fognak keringeni, miután letelt az aktív misszió ideje, rövid időn belül becsapódnak majd a felszínbe - pontosan az általuk vizsgált gravitációs anomáliák pályamódosításai hatására.

Friss hír: a Cydonia a Szakértői kategóriában a zsűri első helyezését érte el! Gratulálok a szerkesztő Lacalacának és köszönjük olvasóinknak a nézettséget és a biztatást. (radar)

Ismét itt a Goldenblog, megint nem kampányoltam túlságosan, így a szavazáson nem szerepeltünk túl fényesen. Bár a like-vadászatnak nem is vagyok nagy híve. Szerencsére van zsűri általi válogatás is, akik a tíz kiemelt és a három dobogós közé sorolták a Cydoniát! Holnap este az A38-on derül majd ki, hogy mi a végeredmény, sajnos én nem leszek ott mert a héten pulzáló csillagos konferencián pulzálok az előadóterem és a kávé utánpótlási lehetőségek között között, de Radar kolléga elvileg képviseli majd a blogot. Addig is így értékelt minket Berényi Konrád (Onlinemarketing):

Szeretem a kalandokat, és a XX. század legnagyobb kalandja az űrutazás volt. Ez persze nem lenne csillagászat nélkül, és ki az, aki ne szeretne néha elmerengeni a csillagokba? De ez így egyben tudomány is - és erről szól a Cydonia blog. Űrutazásról, csillagászatról, tudományról - a modern ember legnagyobb kalandjairól. Ez a blog sosem unalmas, ráadásul nagy erénye, hogy azok is érthetik, akik csak csöndes szemlélődők, nem szakmai érdeklődők. Hírek, információk, történetek az űrhajózás világából - folyamatosan frissen és ébren tartva az olvasókat. (Berényi Konrád)