Ma repülhet az első (és borúlátók szerint talán egyben utolsó) tagja az Ares programnak, az Ares I-X tesztrakéta. Az indítási ablak magyar idő szerint 13:00-tól kezdődik, és szuborbitális repülésről lévén szó, jó sokáig, négy órán át nyitva is marad. A legfőbb akadálya a startnak az időjárás lehet, éjjel 40%-os esélyt adtak a sikeres indításnak.

Van valamelyiknek jövője?

A munkálatok jó ütemben, bár a tervezetthez képest kis csúszással haladnak a 39B álláson. A második fokozathoz vezető kart már visszahúzták, hamarosan a kiszolgáló szerkezet forgatható részét (rotating service structure) is eltávolítják a rakétától. A cél továbbra is 13:00 (8:00 EDT).

12:00. hajnalodik Floridában, a szélerősség határérték alatt, de a rakéta menet közbeni elektrosztatikus feltöltődésének veszélye még fennáll. Ez a sugárzott rádiójeleket zavarhatja meg.

12:45. felkelt a Nap, a visszaszámlálás egyelőre áll, a 20 perces szünetet várhatóan meghosszabbítják. A rakéta rögzítéseit eloldották az állványzattól, hamarosan bekapcsolják a fedélzetén lévő kamerákat és adatrögzítőket. Az egyetlen hátráltató tényező az időjárás lehet.

48 évvel ezelőtt ezen a napon szintén szuborbitális tesztrepülés zajlott, az SA-1 rakétával tesztelték a H-1 hajtóműveket, melyek a Saturn-IB, a Saturn-V kisöccsének első fokozatát voltak hivatottak hajtani. A teszt sikerrel zárult, pedig előtte erre csak 30% esélyt jósoltak.

13:00. új időpont, 13:29.

13:12. továbbra is az időjárás javulására várunk. Az egyik fő probléma, hogy a rakéta orrán lévő mérőműszerekről eltávolítsák-e a burkolatot vagy sem. Ezek mérnék a sebességet, légnyomást és hasonló adatokat repülés közben. Csakhogy a védőburkolat százméternyi kábellel csatlakozik az állványzat tetejéhez. Ha az ottani munkások egyszer lerántják róla, ember nincs, aki azt visszateszi.

13:20. Új időpont: 14:24.

14:22. Eltávolították a burkolatot a rakéta tetején lévő mérőműszerekről. Menet közben elakadt a rakétán, de sikerült leszedni. A késlekedés miatt az új időpont 14:44.

 A visszaszámlálás T-4 percnél áll, innen fog újraindulni, várhatóan 14:40-kor.

14:33. Végső szavazás zajlik. Hallottam egy "no go"-t valakitől a NASA TV-n, de nem tudom mire. Megvan, egy teherhajót vettek észre a veszélyes zónában.  Állítólag 90 perc, mire kiér...

14:41. Újraindul az óra 14:45-kor, T-4 perctől. Start 14:49.

14:44. Fut az óra 4 percről.

14:48. Valamiért visszaállították az órát T-4 percre. Határérték feletti elektrosztatikus feltöltődés lehetőségét jelentették, ezért álltak le. A rádiókommunikáció fontossága miatt ezt most nagyon komolyan veszik. Repülőgépek ellenőrzik a körzet időjárását.

14:57. Úgy 50 perc várakozás várható, addigra a teherhajó és a felhők is elvonulhatnak. Új időpont 15:54.

15:37. Egyelőre  nem túl bíztató a helyzet, nemrég a szél is felerősödött határérték fölé.

15:57. Új időpont 16:04, ha az időjárás is úgy akarja. Legyen inkább 16:14.

16:12. Nem nagyon akar összejönni, egyelőre a szél túl erős, talán elindítják az órát 16:15-kor, de nem biztos hogy végigfut a felhőzet miatt.

Mára az utolsó időpont 16:24. Ha nem sikerül, holnap folytatjuk.

Mára ennyi, az időjárás nem kedvezett az Ares I-X-nek. Újabb próbálkozás holnap ugyanekkor, az időjárás valamivel kedvezőbb, 40 helyett 60 %-ra teszik a sikeres start esélyét.

Tele volt az internet a lett "meteorkráterrel", az index is megkajálta jól, pedig nem is volt valami szofisztikált mű. Úgyhogy összeszedtem pár tévhitet illetve hasznos infót meteorokról, meteoritokról, kráterekről, illetve a lett jómunkásember hibáiról.

A Föld naponta több tonna anyagot gyűjt össze, ahogy kering a Nap körül, jellemzően mikroszkopikus porszemek formájában. Egy nagyobbacska, homokszemnyi darabka, néhány 10 km/s-es sebességének köszönhetően már megfigyelhető fényjelenséget kelt, a következőképp. Az 50-100 Mach-os, puskagolyónál messze gyorsabb porszem erőteljesen összenyomja maga előtt a felsőlégkört alkotó ritka gázt, ami ettől komolyan felmelegszik. A meteoroid felülete ettől a hőtől megolvad, de mivel a jellemző kőzetanyag rossz hővezető, ezért a belseje nem igazán tud felmelegedni. Plusz a megolvadt réteg folyamatosan párolog, leszakad, tehát nem is képes fűteni. Tulajdonképpen ezt az eltávozó, világító anyagot látjuk hullócsillagként, meteorként, illetve a fényesebbek után maradó, halványodó nyomként, és nem magát az izzó felületet! 

PhD hallgató vs. meteorit. Mivel fekete, elkezdett beleolvadni a jégbe. Már a meteorit.

Kisebb meteoroidok teljesen elpárolognak, de nagyobbakból maradhat valami azután is, hogy lelassultak, és nem látunk már fényjelenséget tovább. Innen a leendő meteorit már szabadesésben zuhan tovább, olyan 2-300 km/h sebességgel. Ezalatt az olvadt fele újra lehűl, és hideg kődarabként esik a földre. Tehát, a közhiedelemmel és a filmekkek ellenétben nem tüzes, hanem akár kifejezetten jeges a földetéréskor egy kisebb meteorit, és nem is váj hatalmas krátert. Ezen az oldalon látható, mit találtak egy nappali fényességet okozó tűzgömb után Kanadában. Magát a tűzgömböt felvette egy rendőrautó kamerája, a videó a poszt alján látható.

De miről ismerni fel egy égből hullott követ? Van pár ismertetőjel, amivel legalábbis kizárhatunk egy csomó jelöltet. A meteoritok mindig tömörek, sosem porózusak, lukacsosak, üregesek, mert akkor széttörtek volna útközben. A megolvadt, majd újra megdermedt kőzetanyag jellegzetes, fekete kérget alkot rajtuk, ha ilyet nem látunk, az nem jó jel. Világos, fehéres, vöröses kövek sajnos nem esélyesek. Ha nagyjából egy irányban állt a kő, a kérgen jellegzetes áramlási mintázat is kialakul, mint a kabai meteoriton. Vastartalmúakban tiszta fém foltokat látni, kőmeteoritokban pedig kis gömböcskéket. Ha régebben hullott, akkor a fekete kéreg megbarnulhat, illetve vastartalmú meteoritok rozsdásodhatnak.

A méret növelésével aztán mind a meteor fényessége, mind a következmények komolyodnak. Méteres darabok, mint ami kedélyesen parázslott a gödör mélyén, már nappali fényességet keltő tűzgömbökként haladnak át a légkörön - ilyet nem észlelt senki. Ha forrón, ergo nagy sebességgel, akár szuperszonikusan becsapódó égitest nem olyan krátert hoz létre, mint amit ásóval-lapáttal ástak volna ki. Egyrészt nagy távolságra, sugárirányban kidobódna a kráterből az anyag, itt pedig szépen körbe volt pakolva a gödör peremén. Másrészt sekélyebb és akár elnyúltabb is lenne, mivel valószínűleg nem a zenitből érkezett volna, hanem laposabb szögben. Egy Kaposfüreden becsapódott, kétökölnyi vasmeteorit 1x1,5 m-es, elnyúlt krátert produkált, előírásszerűen kidobódott anyaggal. Sajnos erről nem nagyon tudtam felhajtani több információt. A tovább után pedig a videó a kanadai tűzgömbről.

Kigördült a szerelőcsarnokból az Ares I-X tesztrakéta, évtizedek óta először új lakó foglalja el a 39B indítóállást Cape Canaveralon. Kérdés, hogy látunk-e még ezekből az óriási ceruzákból többet is itt a következő évtizedben. A start október 27-re van ütemezve, a küldetésről írtunk már itt, illetve cgi elképzeléses videó a repülésről ebben a bejegyzésben.

Nem mintha olyan könnyen megfigyelhető lenne, sőt definiálni sem egyszerű. A csillagok közötti tér nem teljesen üres, kitölti az igen ritka csillagközi anyag. Ebbe a gázfelhőbe áramlik a Napból távozó, szintén igen ritka gáz, a napszél. A Naprendszer és a csillagközi anyag egymáshoz képesti mozgása a következő szerkezetet alakítja ki:

Az intersztelláris (csillagközi) és interplanetáris (bolygóközi) anyag uralta területet a heliopauza választja el egymástól, e felület mentén kerül egyensúlyba a két szembe áramló gáz nyomása. Az ezen belül lévő helioszféra gyakorlatilag a Nap és annak anyaga és mágneses tere által uralt térség, aminek a mérete a Nap aktivitása, a napszél mennyiségének függvényében persze ingadozik. Az Oort-felhő ősi égitestjei  valószínűleg elmászkálnak a helioszférán kívülre, de azokat most nem vesszük figyelembe, tekintve hogy még egyet sem sikerült detektálni. Erről a határvidékről, meg egyáltalán a helioszféra külsőbb tartományairól mondjuk szintén nem sokat tudtunk, leszámítva a két Voyager helyszíni méréseit.

Ezt a tartományt vizsgálja most az IBEX (Interstellar Boundary EXplorer) űrszonda. A műholdat az Orbital Sciences készítette, és egy évvel ezelőtt állt Föld körüli pályára egy Pegasus rakéta segítségével. De hogy vizsgálhat bármit is innen, ha a környezetünket a Nap mágneses tere és a napszél ionjai töltik ki? Az IBEX a heliopauza területén az ottani ionokból keletkező energikus (azaz gyors) semleges atomokat tudja detektálni. Az ENA-k (Energetic Neutral Atom) a két szembe áramló anyag közötti interakciókból jönnek létre, és semleges révén magasról tesznek az ionokat terelgető mágneses mezőre, egyenesen átszáguldanak a teljes Naprendszeren. Ezeknek a semleges atomoknak az égi eloszlását mérte meg az elmúlt évben az IBEX.

A héten pedig öt Science cikkben foglalták össze a kutatók az eddigi megfigyeléseket. A legmeglepőbb, hogy az ENA-k jelentős része egy markáns sávból érkezik hozzánk. Ez teljesen váratlan, a korábbi modellszámítások egészen más mintázatot jósoltak, illetve nem jeleztek ekkora intenzitásbeli különséget. Itt egy energiatartományt mutatok, a többi megtalálható az IBEX honlapján, egyébként mind hasonló. Összehasonlításképpen előtúrtam hozzá egy korábbi elképzelést is (két modellből), a jobb sarokban:

Ha ezt a mintázatot ráillesztjük a helioszféra alakjára és a környező intersztelláris mágneses tér erővonalaira, láthatjuk, hogy az ENA szalag a környező térerősségre hozzávetőleg merőleges sík mentén rajzolódik ki. Az is látszik, hogy a két Voyager pechünkre pont megközölte ezt a tartományt. Jól illusztrálja, mennyire meglepte ez a jelenség a kutatókat, Dave McComas, az IBEX vezető kutatójának nyilatkozata:

This is a shocking new result. We had no idea this ribbon existed--or what has created it. Our previous ideas about the outer heliosphere are going to have to be revised.

(Ez sokkolóan új eredmény. Fogalmunk sem volt a szalag létezéséről - vagy hogy mi hozhatta létre. A külső helioszféráról alkotott elképzeléseinket felül kell vizsgálni.)

 A nagyobb energiájú (0,6-5,6 keV) ENA atomok mellett az IBEX elsőként figyelte meg a csillagközi anyagban megtalálható, kis energiájú (15-600 eV) semleges atomokat is. Ezek a hidrogén, hélium és oxigén atomok nem a heliopauzán keletkeznek, hanem az intersztelláris anyag részei, viszont semlegességük miatt keresztülsodródnak a Naprendszeren. Az eloszlásukat mutató térkép szintén megtalálható az IBEX honlapján.

Az IBEX tovább folytatja a térképezést, hathavi periódusokkal, ezáltal az eloszlásbeli változásokat is megfigyelhetjük. Az eddigi eredmények nagyon érdekesek, persze hogy pontosan mit jelentenek, azt még ne kérdezze senki, azt majd ez elméleti kutatások, újabb modellezések mondhatják meg. Annyit azért megint leszűrhetünk tanulságként, hogy  a minket körülvevő világ ismét bonyolultabbnak, titokzatosabbnak bizonyult, mint gondoltuk.

Október 11-én ért földet a Szojuz TMA-14-el Gennagyij Padalka és Michael Barratt űrhajós valamint Guy Laliberté (Cirque du Soleil) űrturista a kazah sztyeppén. Padalka vezette az első hatfős küldetést az űrálomáson az elmúlt hónapokban. Tessék megfigyelni a felcsapó porban a fékezőrakéták lángcsóváját!

Forrás: nasa_hq_photo Flickr photostream.

Az LCROSS küldetés pénteken elérte a célját a Cabeus kráter fenekén, a műhold megfigyelte a Centaur rakétafokozat becsapódását és a létrejött krátert. Persze mivel ez a való világ és nem egy Michael Bay mozi, így a végeredmény nem lett valami látványos. Nem is a látványért öltek 79 millió dollárt ebbe az űrszondába (ami mellesleg kifejezetten alacsony büdzsé), hanem annak kiderítésére, rejtőzik-e vízjég a sötétben. Az első képek így mindössze egy pontocskát mutatnak, kidobódó anyagfelhő helyett. A tudomány már csak így működik, a Deep Impactnál például olyan sok anyag szabadult fel a Tempel-1 üstökösből, hogy a krátert nem lehetett  tőle megfigyelni.

A képen a becsapódás pillanata látható, közép-infravörös tartományban, azaz a becsapódás során felszabaduló hőt látjuk. Amit látni kell, az a kis pötty a középső, fekete, árnyékos részben, ez van kinagyítva nekünk a bal oldali inzerten, illetve egy szuperközeli a jobb oldalon, kissé már megdolgozva.

Ez a felvétel már gyakorlatilag a teljes árnyékban lévő területről készült, pillanatokkal a szonda és a holdfelszín találkozása előtt, de egy fényes pötty itt is megjelenik, ami már maga a frissen kialakult, még forró kráter a Centaur becsapódása nyomán.

Az LCROSS, ha minden jól ment, átrepült az anyagfelhőn és felvette a spektrumát. Az első sajtótájékoztatón még nem voltak hajlandóak semmit sem mondani róluk, illetve annyi hangzott el, hogy még idejük sem volt rá, mindössze a minőséget ellenőrizték le, ami bíztatónak tűnik.  Az egyetlen adat, ami elhangzott, az jelentős, meglepő intenzitású nátrium által keltett felvillanás volt, de még korai bármit mondani. Egy halom más obszervatórium és űrszonda is megfigyelte a becsapódást és a kidobódó anyagot, feltételezem, hogy a hétvége munkásan telik egy csomó csillagász számára. Ugyanígy a képek feldolgozása is zajlik, hátha kimutatható lesz a kidobódó anyag, de az igazi választ, és ez nyilván nem triviális a laikusok számára, a spektrumok rejtik.

Október 9-én, UTC 11:31-kor, magyar idő szerint 13:31-kor becsapódik az LCROSS-Centaur páros a Hold déli pólusánál találhatő, örök sötétségbe burkolódzó Cabeus kráterbe. Amerikából és a Csendes-óceán megfelelő szigeteiről, mint Hawaii, a jelenség a várakozások szerint kisebb távcsövekkel is megfigyelhető lesz, de Európa kimarad a buliból. A Centaur rakétafokozat becsapódása után az űrszonda átrepül a kidobódott anyafelhőn és pár perccel később maga is létrehoz egy valamivel kisebb krátert.

Így látjuk mi a Hold déli pólusát

A becsapódáok után kidobódó anyagfelhőt egy halom űreszköz fogja megfigyelni, mind egy dolog után kutatva - összekapcsolódott hidrogén és oxigénatomokat, azaz vizet keresve. Nyilván emelte az elvárásokat az is, hogy pont a közelmúltban jelent meg a Science-ben a holdfelszínen detektált víz híre. Na ne tavakra gondoljuk, arról lehet szó, hogy a felszínt folyamatosan bombázó napszél H⁺ ionjai (protonok) a kőzetekből oxigénatomokat szabadítanak ki és azokkal összekapcsolódnak, hidroxil gyökké (OH^-) illetve vízzé (H₂O). Ez dinamikus folyamat, tehát nem az üstökösök által hátrahagyott vizet találták meg, és olyan minimális mennyiségben jön létre a felszínen, hogy praktikusan nem lesz érdemes a kinyerését tervezgetni. Hamarosan viszont többet fogunk tudni, vannak-e a Holdon felhasználható jégtartalékok.
 

Tíz évvel ezelőtt még egyszerűen holdkórosnak tartottuk volna azt, aki magántőkéből kívánt hordozórakétát építíteni - hát még emberes űrhajót. Voltak ugyan jelentkezők, de komoly eredményt igazából senki sem tudott felmutatni, leszámítva mondjuk a '82-ben alapított Orbital Sciences-t. Az igazi lökést aztán a NASA COTS programja és az abban beígért pénzösszeg adta meg. Egy halom cég, pénzes vállalkozó kapott utána, aztán a nagyja ki is hullott, lásd Rocketplane Kistler, ami képes volt az első forduló elnyerése után csődbe menni. Az álmodozók közül igazából egyetlen legény maradt meg a gáton, a PayPal-ból meggazdagodott Elon Musk alapította SpaceX. Némi bukdácsolás után aztán be is váltották az ígéretüket, a magántőkéből kifejlesztett, folyékony hajtóanyaagú Falcon 1 rakétával műholdat állítottak Föld körüli pályára.

Miután a NASA-nál egyre inkább közeledett a shuttle kivonásának dátuma, és nem szándékoztak az ISS ellátását teljesen az oroszokra bízni, hát a COTS-hoz képest egy nullával megnövelt pályázatot írtak ki, ezúttal már a tényleges teherszállító eszközökre a CRS (Commercial Resupply Services) keretében, amit meg is kapott a hawthorne-i cég (az Orbitallal közösen). Cserébe megígérték, hogy még  2009-ben prezentálják az ISS ellátására tervezett hordozórakétájukat és űrhajójukat.

A SpaceX-et persze okos emberek vezetik, így a Dragon űrhajó eleve úgy készült, hogy alkalmas legyen emberek szállítására is. Hivatalosan a NASA egyelőre köszöni, nem kér mindenféle kipróbálatlan, nem saját építésű teknőből, csiszolgatják a saját Orionukat, meg taxiztatnának az oroszokkal. Más hangok meg azt mondják, hogy nehogy már az oroszoknak fizessen a NASA, ha fizethet amerikai cégeknek. Aztán egyre többen hangoztatják azt is, hogy elég a NASA teljes monopóliumából, szervezzen ki szépen egy csomó feladatot, csak azután lesz érdemes az űrügynökségnek a Föld környezetén túlra indulnia, miután megszabadult ezektől a terhektől (tudományos missziók vezetése, LEO közlekedés, ISS ellátás, etc).

Az persze nyilvánvaló, hogy a SpaceX nem lenne képes olyan alternatívát nyújtani a Constellationnak, mint a DIRECT, az átalakított Delta IV-H rakéták, vagy a Shuttle-C projekt, vagyis a holdprogram megvalósításának teljes átvétele. Még a legerősebbnek szánt Falcon 9 Heavy 30 tonnás teherbírása is eltörpül az Ares V tervezett 188 tonnájához képest. Az igazi szerep a tehermentesítés lehet, vagyis az ISS kiszolgálása mind teherszállítás, mint személyzetcsere szempontjából, az Orionnak pedig teljes kapacitása mehet a Hold elérésére. A SpaceX pedig fogadkozik, hogy 3 éven belül képes a Dragonból emberek fogadására képes űrhajót faragni, és a mentőrakéta a legfontosabb hiányzó láncszem a folyamatban.

Persze ez mind csak szócséplés, amíg a Falcon 9 nem repül. Erre viszont nemsokára sor kerül, ugyanis lassan a munka végére érnek Hawthorne-ban. Az első és második fokozat átment a strukturális és terhelési teszteken, már csak a hajtóművekre vár egy utolsó statikus próbakör. A Dragon tesztpéldánya is készülget, de ez még nem igazán az ő útja lesz, az első COTS demo repülésre majd 2010-ben fog sor kerülni. Egy fontos alkatrész közben már levizsgázott, az Endeavour legutóbbi repülésén ott volt a DragonEye LIDAR (lézeres távolságmérő és kamera), és az űrsikló dokkolása során méréseket és felvételekelt készített. Novemberben pedig az STS-129 során fogják felvinni a CUCU (COTS UHF Communications Unit) rádiós vezérlőegységet az űrállomásra. Jövőre három COTS demo repülés  és egy fizetős vendég szerepel a naptárban, valamint a Falcon 1e továbbfejlesztett kisrakéta első startja. Az első valódi szeretetcsomagot pedig 2011-ben vihetik az ISS-hez.

A tovább után egy adag kép található.

Sikeres volt a MaSat-1, az első magyar műhold kísérleti példányának ballonos tesztje szeptember 22-én. Az Országos Meteorológiai Szolgálat munkatársai jóvoltából egy meteorológiai szonda alá kötötték a 10x10x10 centiméteres kockát, amely a kb. másfél órás úton felfele végig sugározta a telemetria adatokat, valamint időnként fényképet is küldött a beépített kamera révén. A kocka ezután szinte sértetlenül élte túl a 32 km-nyi zuhanást, és földet érve is tovább sugározta jeleit.

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen működő csapat 2007 szeptembere óta dolgozik Magyarország első (és hazai készítésű) műholdján. A műholdépítésnek elsősorban oktatási és tapasztalatszerzési célja van - a résztvevő hallgatóknak sejthetően nem lesz problémájuk az elhelyezkedéssel, és a lehetőség nem hal ki velük, mindig lehet újabb fejlesztéseket beletenni a következő műholdba a következő hallgatóknak. A fejlesztés egyúttal hazánk űripari kapacitását, tudásbázisát is növeli (NB az ESA-tagsághoz is a jelenleginél komolyabb űripar szükséges).

Valójában csak egy fél: a 2009-es fizikai Nobel-díjat Charles K. Kao kapta az optikai szálért, illetve Willard S. Boyle és George E. Smith a képalkotó félvezető áramkörért, magyarul a CCD detektorért, még magyarabbul a digitális kameráért.

Boyle és Smith, a CCD megalkotói

Nem akarok mindenféle elcsépelt jelzőket használni, de a csillagászatban és űrkutatásban hihetetlen mértékű fejlődést eredményezett a digitális képrögzítés elterjedése. A nyolcvanas évekig gyakorlatilag a fotólemez volt az egyetlen detektor a távcsövek mögött, ami ugyanúgy működött, mint a Pajtás fényképezőgépekbe fűzött film (esetleg jobban), csak nem műanyag szalagra volt felhordva az emulzió, hanem nagy üveglapokra. Nehézkes volt a kezelése, nagy hűtőládákban kellett tárolni a felhasználás előtt, használat közben a vezetőtávcsőnél kellett lennie az észlelőnek, hogy a több perces-órás expozíció alatt a távcső pontatlan mozgását korrigálja, aztán elő kellett hívni sötétkamrában, és csak azután derült ki, megérte-e fagyoskodni mondjuk a hosszú januári éjszaka alatt. Ja és mindenféle elvi problémája is volt, alacsony volt a kvantumhatásfoka, azaz sok fényt kellett vele gyűjteni, a dinamikai tartomány nem volt a legjobb és nem is volt lineáris az érzékenysége.

Az űreszközök hasonló gondokkal küzdöttek. A korai szondákon komplett automata fotólabort építettek fel, a Földről elküldött űrszonda fotózott, előhívott majd beolvasott minden egyes képet, amíg a filmszalag tartott. Ha elfogyott, akkor nem volt tovább, ha valami elakadt, akkor sem volt tovább. A Föld körül keringő eszközök meg időnként lepottyantottak egy-egy filmkazettát.

Ezt váltotta fel a nyolcvanas évektől kezdve a CCD. Boyle és Smith a Bell Laboratóriumban dolgozták ki a CCD-t (Charge Coupled Device - töltéscsatolt eszköz) 1969-ben, először egydimenziós változatban (ilyen van pl. faxgépekben), majd 2D-ben is. A CCD-ben sok kis elektróda található fényérzékeny félvezetőbe ágyazva. A beérkező fotonok elektronokat gyűjtenek ki ebből a fotoelektromos jelenség segítségével (-> Nobel-díj Einsteinnek), ami elektronok mennyiségét megmérve megkapjuk, hogy az adott pixelre mennyi fény esett. Nyilvánvaló előnye a CCD-nek, hogy digitális, azaz egyből kiolvasható és tárolható a kép számítógépen, ergo egyből látjuk, hogy jó lett-e a felvétel. Linearitásban, kvantumhatásfokban verte a fotólemezt, az egyetlen kerékkötője sokáig kis mérete volt, a párszázszor párszáz pixeles érzékelők nem versenyezhettek egy 15x15 centis fotólemezzel. A '90-es évekre ezt is maga mögött hagyta a megapixeles érzékelők, illetve mozaikba rendezett csipek idején. Az SDSS egy további újítást is behozott, a drift-scan módot: nem mozgatják a távcsövet, hagyják, hogy a csillagok szépen vándoroljanak a Föld forgása szerint, csak magát a képet léptetik szép lassan az érzékelőn. Így egy csillagot addig mér a detektor, amíg az áthalad egyik végétől a másikig A végeredmény egy folyamatos, hosszú kép, egy csík lesz az égről.

A CCD még hosszú időre az uralkodó detektor lesz a látható (és a röntgentől a közeli infravörösig terjedő) fény rögzítésében. A díj pedig hasonlóságokat mutat Penzias és Wilsonéra (szintén Bell Labs!) a CMB detektálásával: nem csillagászati kutatás eredménye lett a csillagászat nagy felforgatója.

A Sloan Digital Sky Survey fő detektora, 30 darab 2kx2k detektor, ~120 megapixel. Manapság már a gigapixeles tervek a menők.