Szupertitkos rakétaindítás Los Angeles partjainál? Amcsik, idegenek, magánrakéta, földről, vízből? Jon Stewart tisztázza a helyzetet: Schwarzi az, rakétára kötözve!

Komolyra fordítva a szót, a helyzet nagyon egyszerű: a szemünk és az agyunk a bolondját járatja velünk. A kondenzcsík, ami egy ége felé törő, távolodó rakéta látszatát kelti, valójában egy repülőgépé ami pont vagy majdnem felénk jön. Emiatt a repülő látszó útvonala (egyenes repülést feltételezve) a horizonttól a fejünk fölé emelkedve tartana. Amikor ennek a távoli, első szakaszát látjuk, az olyan, mintha felfelé szállna a horizonttól. (A Föld gömbölyű, ugye megvan?) A másik dolog, ami becsapja az agyunkat a kényszeres perspektíva-keresés mellett a méretek összehasonlítgatása. A kondenzcsík szélesebb az aljánál (ergo közelebb van?), aminek viszont az oka, hogy távolabb jobban szétzilálta már a szél. A legjobb jelölt a járatra a UPS902.

Plusz, a helikopter-pilóta, aki videófelvétellel szolgált a jelenségről, azt mondta, úgy tíz percig videózott. Tíz percig?! Tíz perc alatt az űrsikló kint van az űrben, orbitális pályán és lekapcsolta a főhajtóműveit. Ha ez rakéta lenne, minimum Hawaii-nál/keleti partnál kéne járnia tíz perc alatt.

Úgy néz ki? Úgy. Ha valaki szerint ez bizonyíték, az üsse be a gugliba az "optikai csalódás" szót, és gondolkozzon el azon, hányszor vágják át a palánkon az érzékei akár egyetlen nap alatt.

Hosszabb, részletesebb magyarázat itt található.

Egyszerű recept: vegyünk néhány publikus archívumot, egy marék képfeldogozó szoftvert, pár ügyeskezű képbuherátort és egy csipet fanatizmust az űrkutatás iránt. Jól rázzuk össze, és megszületnek olyan képek, felvételek, amitől újra és újra a földön keressük  az állunkat. Íme most pár ilyen kép a Halley-üstökösről, melyet 1986-ban komplett robotikus armada látogatott meg. A legismertebbek az európai Giotto űrszonda felvételei. Mivel a CCD-technika akkor még nem volt valami kiforrott, meglehetősen kis pixelszámú kamerákkal szerelték fel az űrszondákat. A Giotto a végső megközelítéskor például mindössze 74x74 pixelről mentett el információt! Plusz, a képek nem "fotókként" készültek, hanem "fax" üzemmódban a látómezőt szkennelve, miközben forgott az űrszonda. De Daniel Macháček ezeket a bélyeg méretű,  az elfordulás miatt nem is négyszögletes képeket is összehozta kompozittá és animációvá. Ezeken a Halley is "tisztességes" üstökösmagnak néz ki, komoly méretű jetekkel, mint a Hartley-2. A két aktivitási terület között, a megvilágított oldalon pedig egy komoly méretű kráter is látható, talán az animáción még jobban is.

A PuliSpace megbízásából készített online felmérést az Ipsos Zrt. a 18-49 éves lakosság körében, kiderítendő, mennyire tartják támogatásra méltónak a magyar űripart illetve a diákok bevonásáta témába. Az eredmények alapján az általános hozzáállás pozitív, ugyanakkor legtöbben nemzetgazdasági szempontból nem tartják jelentősnek a szektort.

Így látta a Halley üstökös magját a szovjet VEGA-2 űrszonda 1986-ban. A kamerarendszer a KFKI-ban készült.

Az emberek bő egyharmada (36%) kiemelten fontosnak tartja, hogy Magyarország részt vegyen a világűrrel kapcsolatos kutatásokban, fejlesztésekben, és csak 20 % gondolja úgy, hogy célszerűbb lenne máshogy felhasználni a forrásainkat. Sajnos olybá tűnik, döntéshozóink és a pályázati források felett őrködők is ebbe a kisebbségbe tartoznak. Pedig Magyaroszágon már évtizedek óta jelen van az űripar és űrkutatás, komoly nemzetközi kapcsolatokkal és eredményekkel. Az ESA tagság egyre húzódó megvalósítása ugyanakkor kényszerpályán tartja a piaci szereplőket, amin csak némileg enyhítenek a szépen fejlődő indiai űriparral való kapcsolatok. Emiatt leginkább kutatási téren tudunk bekapcsolódni európai projektekbe, ott is főleg a "humán erőforrásokkal", vagyis az adatokon dolgozó kutatókkal.

Sikeresen megközelítette második üstökösét a Deep Impact szonda: 700 km-re repült el a Hartley-2 apró magja mellett. Az űrszonda eredeti küldetése a Tempel-1 üstökös impaktorral való emlékezetes "bombázása" volt 2005-ben. Mivel az űrszonda sikeresen átvészelte ezt az eseményt, új célpontot kerestek neki. Az új, EPOXI névre keresztelt küldetés célpontja eredetileg a Boethin üstökös lett volna, de az menet közben eltűnt: feltehetően darabokra szakadt, így nem volt már mihez igazítani a pályát. Az új küldetés nem csak üstökösökkel foglalkozott: az enyhén defektes nagyfelbontású kamerával fedési exobolygós csillagokat is monitoroztak menet közben. A követkető jelölt  végül a 103P/Hartley-2 lett, melyhez 2010. november 4-én ért el az űrszonda. Az előzetes vizsgálatok alapján az égitestet 2 km hosszú, elnyúlt tekebábu formájúra becsülték. A "krumpli" forma mellett ez a kettős bumszli jellegű "kutyacsont" típus is igen gyakori kisbolygók és üstökösök között.

Éder Iván felvétele a Perzeusz Ikerhalmaz mellett elhaladó 'tökösről. Nem mellesleg APOD is volt.

A Deep Impact megközelítés alatti, távoli felvételein jól látszott, hogy a mag igen aktív, erős jetek, anyagkilövellések vannak rajta, lásd például ezt a videót. Ez a nagy aktivitás végül csodálatos látványt eredményezett a közeli felvételeken:

Iszonyatosan jó képeket készített a Deep Impact az apró égitestről: igen, így kell kinézni egy üstökösnek! Egyelőre egy kép ízelítőül, aztán este jelentkezem részletes poszttal.

A hatalmas arecibo-i rádiótányér már egy héttel a Deep Impact űrszonda érkezése előtt meglátta a Hartley-2 üstökös magját. Az üstökös, mely mellett november 4-én fog elhaladni az űrszonda, október 20-án volt földközelben, kevesebb, mint 18 millió km-re bolygónktól. A 300 méteres, kibetonozott puerto rico-i völggyel (a.k.a. rádiótávcsővel) október 24-29 között radartechnikával figyelték meg az objektumot. Ekkor előre meghatározott rádiójelet küldenek ki, majd analizálják, ami visszajön, és rekonstruálják a visszaverő felületet. A kétdimenziós kép a visszaverődések időkülönbségéből (előrébb-hátrább) és a test forgásából eredő Doppler-eltolódásból (jobb-bal) jön létre, és sokkal jobb felbontást ad, mint a legnagyobb optikai távcsöveink. Részletesebb leírásért az üstökös- és kisbolygó-radarozásról tessék például Emily Lakdawallához, a Planetary Society csodás bloggeréhez fordulni.

A fenti rekonstrukciók a 24, 25 és 27-i mérésekből származnak. Az üstökösmag egyértelműen erősen elnyúlt, nem is krumpli- hanem uborkaszerű, hasonlóan a Borrelly üstököshöz. Nem valami nagy, összesen 2,2 km hosszú és 18 óra alatt fordul körbe. Ezzel, ha jól számolom, ez lesz a legkisebb üstökösmag, amiről közeli felvételeink lesznek, az eddigiek jellemzően 4-15 km közé estek. Olyan kicsi, hogy csak egy órával a randevú előtt szűnik majd meg fénypontnak lenni a Deep Impact felvételein, és hosszában úgy 300 pixelig nő csak meg a közepes felbontású felvételeken. Sajnos a nagyfelbontású kameráról hamar kiderült, hogy nincs tökéletesen fókuszálva, ezért csak komoly feldolgozást (dekonvolúciót) kell alkalmazni rajtuk, feltehetően nem sok ilyen felvétel fog készülni.

Az EPOXI misszió csúcspontjára november 4-én, 13:50 UTC-kor (magyar idő szerint 14:50)  kerül sor, ekkor lesz a Deep Impact legközelebb az üstököshöz. A felvételeket fél órával később kezdi el lesugározni, amik a küldetés honlapján fognak megjelenni. Részletes programot szintén Emily-nél találni aki, a hivatalos amerikai szervekkel szemben, hajlandó (sőt!) az obskurus USA-zónaidők helyett UTC-ben megadni az időpontokat...

Tanárok, diákok, figyelem! A PuliSpace csapata rajzpályázatot hirdet 11-19 éves fiatalok számára.

A téma: Űrkutatás. Rajzolj, fess, készíts fotómontázst! A többit a képzeletedre bízzuk.

A díjak:

1. díj: Amatőr csillagászati távcső a Makszutovtól (pontos típus később megjelölve), 1 éves A Földgömb Magazin előfizetés, könyvcsomag a Galaktikától (Jack McDevitt Alex Benedict-sorozata)
2. díj: Féléves A Földgömb Magazin előfizetés, könyvcsomag a Móra-kiadótól (Öveges József sorozata felújítva), könyvcsomag a Galaktikától (Harry Harrison Éden-sorozata).
3. díj: Féléves A Földgömb Magazin előfizetés és könyvcsomag a Móra kiadótól (Mesél a festmény sorozat).
Különdíj: A Világmindenség könyve a Móra kiadótól, két fős belépő a Természettudományi Múzeumba.
Különdíj osztályoknak: Amelyik osztály legalább négy diákot indít és a többi osztályhoz képes az átlagpontszáma a legmagasabb, csoportos belépőjegyet nyer a Természettudományi Múzeumba.

További részleteket a poszteren illetve a PuliSpace csapat honlapján találtok! Az elkészült pályaműveket szintén a honlapon keresztül lehet elküldeni.

Hogy van az, hogy amikor egyszerű random emberkék pár könyv meg honlap elolvasása után feltalálják a spanyolviaszt, vagy megcáfolják az összes addig elért tudományos eredményeket (a mindennapi életben persze felhasználva az áldásos előnyöket), akkor mindig vannak támogatóik, egyetértően bólogató hallgatóságuk, de ha egy kutató, egy hozzáértő, aki éveken-évtizedeken át tanulta, csinálta, halkan megjegyzi, hogy talán át kéne gondolni a dolgot meg nem kéne szarból építeni a várat és különben is csak meg kéne kérdezni valaki objektív arcot, hogy nem hatalmas baromságot vagy ezer éve elavult állításokat írt-e éppen le, akkor rögtön mindenki nekiugrik, hogy miképpen képzeli elnyomni szegény őstehetséget, ne erőltesse itt a maga dogmáit, és különben is túl kéne már lépni ezen a tudománynak nevezett faszságon?...

Azt hiszem, tanulnom kellett volna pszichológiát, hogy megértsem. Bár lehet, hogy egyszerűen felállítok egy elméletet...

1960. október 24-én robbant fel az inditóállványon a szovjet R-16 rakéta, megölve több, mint száz embert, köztük a programot vezető Nyegyeljin marsallt. Az esemény, mely mindezidáig a legtöbb áldozatot követelő baleset volt a rakétatechnika történetében, a marsall után Nyegyeljin- (angolosan Nedelin-) katasztrófaként vált ismertté.

Az R-16 jelentős előrelépés volt a nulladik generációs, iszonyúan limitált háborús felhasználhatóságú R-7 interkontinentális ballisztikus rakétához képest. (Ez utóbbi végül hordozórakéta-családdá mutálódva futott be karriert.) Az R-16-ot már "csak" 3 óráig tartott a riasztástól számítva feltölteni üzemanyaggal és felkészíteni a startra. Viszont erőteljesen meg kellett gondolni, hogy egyáltalán belekezdjenek-e, mivel az igen korrozív és mérgező hidrazint és salétromsavat csak néhány napig lehetett a rakétában tárolni, majd le kellett engedni, és az R-16 mehetett vissza a gyárba felújításra.

A Hold után a Marshoz indult a legtöbb űrszonda, és igen sok - nagyjából a felük - nem teljesítette a küldetését, néhányan mégis vethettek egy pillantást a vörös bolygóra.

Az 1992-ben startolt Mars Observer volt a NASA utolsó milliárd dolláros, hatalmasra méretezett orbitere, ami a vörös bolygóhoz indult. Mindössze három nappal a pályára állás előtt azonban elvesztették vele a kapcsolatot, vélhetően az űrszonda hajtóművének hibája miatt. Egy hónappal korábban már készített négy felvételt a Marsról, bár csak kettő volt nagy felbontású, az egyik látható fentebb. A károkat csökkentendő, a NASA/JPL a tartalék műszereket illetve terveket, mint a MOC (Mars Orbiter Camera) kamerát felhasználta a Mars Global Surveyor megépítésére, de jutott műszerekből a Mars Odyssey-re és az MRO-ra is.