A NASA Planetary Science Decadal Survey a marsi mintahozatal első lépését javasolja megvalósítani, de csak ha marad rá pénz a többi program mellett - és a jelenlegi helyzet szerint nem fog maradni.

A Decadal Survey-k vagyis évtizedes felmérések gyakorlatilag a National Research Council által készített javaslat-csomagok arról, hogy az amerikai kutató(intézete)k milyen programokat látnak megvalósíthatónak és megvalósítandónak a közeljövőben. A bennük foglaltak nem kötelező érvényűek, de miután nagy részben a tudományos közösség komoly inputján alapulnak, amit ajánlanak (vagy épp nem), annak van a legnagyobb esélye a megvalósulásra (vagy épp nincs). A Planetary Science DS 2012 a Naprendszer kutatásának alakulását vizsgálja a 2013-22-es intervallumban. Nagyon fontos még azt is észben tartani az ajánlásokkal kapcsolatban, hogy amikor készültek, még úgy lehetett tudni, hogy a NASA bolygókutatási kerete az idei 1,36 milliárd dolláros kerethez képest szerény növekedést fog mutatni, 2015-re 1,6 milliárdra hízva. Azóta viszont nyilvánosságra került a 2012-es költségvetési javaslat, ami szerint 2016-ra szépen lecsökken az összeg 1,2 milliárdra. Ja és persze semmi nem garantálja, hogy a republikánusok még ezt is megfúrják, hogy boldoggá tegyék azon választóikat, akik az emberes űrprogramban dolgoznak (űrsikló, Orion, HLV, stb), hadd építsenek szociális alapon (nehogy kirúgjanak valakit) cél nélküli megarakétát drága és régi technológiával, ami sose fog teljesen elkészülni. De ne térjünk el a tárgytól.

Mielőtt a részletekbe mennénk, még gyorsan a nagyságrendekről: a NASA planetáris küldetések három osztályba sorolódnak. A legdrágább, legritkább (kb. évtizedenként egy) darabok a Flagship vagyis zászlóshajó programba tartozók, melyek jellemzően 2-3 milliárd dollárra rúgnak. Ide tartoznak a Voyager, Galileo, Cassini és Curiosity küldetések, melyek széles körű és hosszú időtartamú vizsgálatokat végeznek. A közepes mérettartományt adja a New Frontiers program, amibe 0,5-1 milliárd dollár közötti teljes költségű űrszondákat lehet benevezni, már specializáltabb, de nagy kihívást jelentő tervekkel, ilyen például a Plútóhoz utazó New Horizons. A "legolcsóbb", néhány évente újabb taggal bővülő osztály a Discovery program, ahol a plafon 500 millió, és szűkebb célú küldetéseket takar, mint üstökös-randevú, vagy épp a Merkúr vizsgálata.

Háromszakaszú marsi mintahozatal terve. A MAX-C kiválogatná és eltárolná a mintákat, a lander begyűjtené és felvinné, az orbiter meg hazahozná. Hátránya, hogy három különálló űrszondát kell építeni, előnye, hogy a így a landerek tömege a Curiosity szintjén marad, nem kell még bonyolultabb landolási eljárást kifejleszteni. Érdekesség még, hogy az EEV ejtőernyő nélkül, szabadesésben érne le a Föld felszínére.

Blogger ír:

A Szovjetunió a hatvanas-hetvenes években nagy versenyt futott az Egyesült Államokkal a Hold meghódításáért, de égi kísérőnkön tevékenykedő űrhajósok helyett csak pár mintahozó űrszondát tudtak végül felmutatni. 1976-ban a Luna-24-el véget ért a Hold kutatása, és a következő évtizedben már a Mars és még távolabbi célok élveztek prioritást. A Viking, Voyager és Fobosz missziók ideje után a kilencvenes években aztán lassan kezdett megint visszatérni az érdeklődés a Hold iránt, úgy Oroszországban mint a világ többi részén is. 1996-ban, a sikertelen Marsz-96 missziót követően az új irányvonal a hosszútávon iparilag is felhasználható erőforrások kutatása lett, a Holdon illetve földközeli kisbolygókon történő kitermelés előkészítésére a XXI. század közepére. Pénz ugyan szinte alig volt rá, de terveket szövögetni lehetett papírral-ceruzával is. Az orosz bolygóközi tudományos missziók céljának így ismét a Holdat, illetve a Mars Phobos nevű holdját (mint kisbolygót) jelölték ki, a kétezres évekre tervezett Luna-27 és Fobosz-Grunt missziókkal. 

 

A Lunohod-2, az utolsó komoly fényképezést végző holdi lander egyik nyers felvétele. A cikk folytatása a pulispace.com-on olvasható.

Egy kis adalék: a Lunohod-2 után még leszállt a Holdra a Luna-23 és -24. A Luna-23 megsérült landolás közben, és nem tudott talajmintát visszaküldeni. Elvileg fel volt szerelve kamerával, de hogy érdemleges fotókat készített-e, arról nincs tudomásom. A Luna-24 hajtotta végre az utolsó sima landolást, de kamerája nem volt. Az első sima leszállásokat követő mintahozó küldetések közül a Luna-20 az egyetlen lander, 1972-ben, aminek legalább valamilyen felvételei megtalálhatóak, bár nem valami csodás minőségben. Kérdés, hogy ezeknek a felvételeknek mennyi közük van az eredeti adatokhoz - az analóg korban általában tévéképernyőre vagy nyomtatóra küldték a jeleket, és sokszor ezekről a médiumokról készült jobb-rosszabb replikák kerültek csak nyilvánosságra. Az alábbi képek is szenvednek mindenféle hibáktól, nehéz megmondani hogy mi felvételé és mi a reprodukcióké.

A felvételek a szovjet űrszondákon megszokott körbeforduló, szemből a lába elé, oldalra a messzeségbe néző berendezéssel készültek, ezért ferde a terminátor horizont. Távolabb több részlet is mutatkozik, kráterek, dimbek-dombok.

Ezen a képpáron a fúróberendezés látható, amint előkészül a mintavételhez. Az előtérben itt sem vehető ki nagyon semmi, de a terminátor horizont felé néhány nagyobb kráter azonosítható. Persze az igazán nagy durranás a két Lunohod rover volt, melyek teljes archívuma, a nyers, beszkennelt (és vízjeles) panorámák böngészhetőek.

 A Lunohod-1 visszanéz a Luna-17 landerre.

Lassan tíz éve, hogy a SpaceShipOne átlépte a Kármán-vonalat és megnyerte az Ansari X-Prize-t, de a szuborbitális űrturizmus/űrrepülés azóta is folyamatosan két-három évre van még tőlünk. Az egymás után felbukkanó, fűt-fát beígérő cégek és azok sokat ígérő fotoshop-űrhajói után a fejlesztési nehézségek már nem kerültek be a hírekbe, és persze a gazdasági válság nem segített senkinek. A figyelem is átterelődött az orbitális űrhajózásra, a Constellation vergődésével és az ottani magáncégek, elsősorban a SpaceX üstökösszerű növekedésével. A (gazdaságos) szuborbitális űrrepülés eljövetele helyett pedig a leggazdagabbak számára elérhető ISS-űrturizmusnak is leáldozott egy időre. Eközben párhuzamosan azért tovább létezett egy másfajta űrugró ágazat is, a tudományos-technológiai, de a kutatók a jól bevált megoldásokkal dolgoztak tovább, például a kanadai Black Brant rakétákkal, amivel számos detektort, kísérleti berendezést juttattak már a felsőlégkörbe vagy az űrbe rövid időre. A két terület úgy tűnik, most egymásra talált: míg egy-két évvel ezelőttig úgy tűnt, a Virgin Galactic és társai legfőbb, ha nem egyetlen piaca a kalandra vágyó felső tízezer lesz, mára úgy néz ki, hogy a kutatókkal való együttműködés adhat újabb lendületet a szektornak. Több előnye is lehet a szuborbitális űrhajókra való áttérésnek: a zéró-g parabolarepülésekhez képest jóval hosszabb egybefüggő mikrogravitációs periódus (fél helyett 5-10 perc), illetve a kutatók elkísérhetik kísérleteiket akár az űrbe is.

A Lynx tervezett felépítése. Az eredeti elképzeléshez képest (inzert) az orra valamivel szélesebb, illetve került a tetejére egy (opcionális?) síbox.

A jeget a Southwest Research Institute törte meg tavaly, mikor megszervezte az első NextGen Suborbital Researchers Conference-t, illetve elindított egy három éves programot kísérletek megtervezésére, megépítésére és végrehajtására egymillió dollár értékben. Ez igen jelentős összeg, összehasonlítva például azzal, hogy a NASA 2010-es költségvetésében 2,5 millió dollár lett elkülönítve a Commercial Reusable Suborbital Research (CRuSR) programra (ami azóta a Flight Opportunities program része lett), bár a 2012-es javaslat már évi 15 milliót irányoz elő. A SwRI tette meg a következő lépést is: szerződést kötött az XCOR Aerospace-szel és a Virgin Galactic-kal, hat repülés megvételére az XCOR Lynx prototípusára illetve két ülésre a Virgin SpaceShipTwo-ján. Mindkét szerződésben szerepelnek további utak is opcióként. A különbség a két program között, hogy míg az SST már űrhajónak minősül, a Lynx prototípusa csak 60 km magasra lesz képes emelkedni, azaz még nem fogja elérni az űrt (azt csak a végleges változat fogja), de jóval a zéró-g repülőgépek fölé jut.

A Lynx kisebb lesz, mint a Virgin Galactic SpaceShipTwo-ja, csak két ülés, vagyis egyetlen utas fér el benne, míg az SST hat szerencsést is felvihet majd. Emiatt a Lynxen többet kellett trükközni azon is, hova férnek majd a kísérleti berendezések. Egyrészt a kabinban a pilóta ülése mögött lesz egy kisebb rekesz, illetve az utasülés helyére fér be egy nagyobb doboz, 120 kg-ig. Másrészt a gép tetejére került egy "síbox", egy nagy, 3 méteres doboz, illetve két kis nyitott, vákuumnak kitett lyuk.

A Black Ops Blue Origin által tervezett Cabin Payload Bay, előre megadott áram és adat interfészekkel. Bárcsak a New Shepard űrhajót is láthatnánk már!

Persze a többiek is igyekeznek megbízókat szerezni. A Masten és az Armadillo eleve nem emberes utazásra való rakétákon dolgozik, így fő piacuk nagyjából csak a kutatók, egyetemek, kutatóintézetek lehetnek. (Érdekes, hogy eredetileg a Lunar Landing Challenge hívta életre őket, de mára mindkét cég a szuborbitális repülés felé kacsintgat inkább.) Még az egyébként teljes titokban dolgozó Blue Origin is bemutatott egy szabvány(nak szánt) tárolórekeszt, mellyel céljuk, hogy hosszadalmas integrálási eljárás helyett kvázi plug-and-play módon kerülhessenek az űrhajó fedélzetére a megrendelők berendezései. A hangsúly tehát máris kezd áttolódni a miértről a hogyanra. A legfőbb persze még mindig ott van: mikor, mikor látjuk már végre tényleg repülni őket?

A Masten Xaero rakétája (ami már kezd is úgy kinézni, mint egy rakéta), ami már a 30 km-es magasságot célozza.

Holnap hazaérkezik utolsó útjáról a Discovery űrsikló - az alkalomra két speciális reggeli ébresztő dalt is kapott a legénység. Az elsőn William Shatner köszönti az űrsiklót a Star Trek nyitó mondatainak Discovery-re hangolt változatával, a másodikon a Big Head Todd & The Monsters élőben játssza a legénységnek a "Blue Sky" című számot. A dalt az STS-114 legénység kérésére írta a banda, a Discovery "Return to Flight" küldetésére, az első repülésre a Columbia tragédiája után. Végül a harmadik videó az STS-133 misszió eddigi történéseit foglalja össze. Enjoy!

(A videók a tovább után, hogy ne nyírják ki a főoldalt.)

1966. február 3-án sugárzott fényképeket először űrszonda egy másik égitest felszínéről, szóval  valójában egy hónappal lecsúsztam az évfordulóról. A korábbi, felszínbe becsapódó eszközök után Luna-9 sima leszállást hajtott végre a Holdon, majd egy televíziókamerával illetve forgó tükör segítségével megörökítette a környezetét. Érdekes módon a szovjetek nem hozták azonnal nyilvánosságra a képeket, ugyanakkor a formátum, amiben a Luna-9 sugározta azokat, megfelelt a nemzetközi sajtó által használt képtovábbítási rendszernek. Így az angliai Jodrell Bankban működő rádiótávcső által rögzített adatokat a Daily Express újságírói dekódolni tudták, és az ott rögzített felvételek már gyorsan elterjedtek a világban.

A Jodrell Bankban dekódolt egyik első felvétel. A ferde horizont oka a leszállóegység dőlése, mivel egy kráter oldalában szállt le, és itt épp nagyon oldalt nézünk.

A Luna-9 egy kráter oldalában szállt le, kezdetben 15 fokos dőléssel, aztán ahogy a regoliton csúszott még kicsit, végül 22,5 fokos szögben állapodott meg a függőlegeshez képest. Az első felvételek még nem sokat mutattak, mivel a Nap csak három fokkal volt a horizont felett. Három későbbi időpontban is körbefotózott az űrszonda, ebből a három körpanorámából az alább látható mozaikot rakta össze Ted Stryk.

Szétvágtam ketté, hogy kicsiben is kinézzen valahogy. Látszik, hogy az alacsonyan álló Nap miatt azon az oldalon a horizont közelében már nem tudott mitt kezdeni a helyzettel a kamera. A szemközti oldalon, a Nappal szemben is megfigyelhető annyi, hogy az árnyékok hiánya elmos minden részletet. Ezért nem célszerű leszálló missziókat a helyi reggelre vagy estére időzíteni, feltéve hogy szép részletes fotókat akarunk minden irányban.

Ez pedig egy kis plusz fotómágia, a Nap felé eső rész kitöltve egy kis ragyogással, hogy az íves látómező kevésbé csavargassa az agyunk képfeldolgozó rutinját.

Vajon mikor és kitől látunk ismét felvételeket a Hold felszínéről? A Chang'e-3-tól, a orosz-indiai Luna-Resurs/Chandrayaan-2 küldetésből vagy egy GLXP csapattól?

Nem nyílt szét a rakéta orrkúpja, így nem sikerült pályára állnia a légköri aeroszolok vizsgálatára tervezett klímakutató műholdnak. A történet kísértetiesen emlékeztet a másik klímaműhold, az Orbiting Carbon Observatory esetére, ami ugyanígy veszett el két éve. Úgy tűnik, az Orbital erőfeszítései a Taurus XL rakéta megbízhatóbbá tételére nem jártak nagy eredménnyel. A két elvesztett űrszonda együttesen jó 700 millió dollárnyi kárt jelent (OCO: 270 millió, Glory: 424 millió), nem számítva a két hordozórakéta fejenkénti 50 milliós költségeit. Bár már épül az OCO-2, a NASA klímaváltozást kutató erőfeszítései komoly csapásoknak vannak kitéve. A 2012-es költségvetési tervezetből egész egyszerűen kihagynák két, 2017-re megépíteni tervezett űrszonda, a Climate Absolute Radiance and Refractivity Observatory (CLARREO) és a Deformation, Ecosystem Structure and Dynamics of Ice (DESDynI) fejlesztési keretét. Sőt, egyes - természetesen republikánus - képviselők ennél is tovább mennének, erőteljes klímaváltozás-tagadó ("klímaszkeptikus") álláspontot sejtetve egész egyszerűen felszámolnák a NASA földmegfigyelési, klímakutató részlegét, hogy az űrügynökség visszatérhessen "eredeti missziójához", az emberes űrrepüléshez, mert a klímaváltozást úgyis egy csomó más helyen kutatják még. (Mintha nem öntené a pénze nagy részét a NASA így is az űrsiklóba, a Constellationba és az oroszoknak. Nesze neked emberes program. Egy helyre lenne érdemes befektetni, a Commercial Crew & Cargo programba, de oda nagyon.)

A Glory egyébként három műszert vitt volna. A Total Irradiance Monitor a Földet érő napsugárzás mértékét regisztrálta volna extrém pontosan. Már igen apró eltérések a Napból érkező sugárzás mennyiségében is befolyásolhatják az időjárást és klímát, pontos mérése viszont nem egyszerű. Jelenleg például a francia PICARD miniműhold gyűjt ilyen adatokat. Főműszere az Aerosol Polarimetry Sensor volt, ami a légkörben levegő apró aeroszol-részecskék mennyiségét vizsgálta volna, de az eddigi hasonló berendezésekhez képest nem csak az összmennyiséget, hanem az összetevők arányát is meg tudta volna állapítani. És nagy különbség van például a korom és a tengeri só viselkedésében, mind a napfény áteresztését, mind a felhőképződést illetően. A Cloud Camera Sensor Package ez utóbbit mérte volna az aeroszolokkal párhuzamosan. A küldetés fontosságát jelentette még, hogy például a mai klímamodelekben az aeroszolok kérdése az egyik legbizonytalanabb, illetve legtöbb egyszerűsítést igénylő probléma, melyet a Glory nagy mértékben pontosíthatott volna. Erre  azonban sajnos még várnunk kell.

Járulékos kárként három CubeSat is odaveszett: a montanai Explorer 1 Prime egy Geiger-Müller számlálóval mérte volna a van Allen övekben az elektronsűrűséget, a colorado-i Hermes a nanoműholdakba építhető nagyobb sebességű adatátvitelt tesztelte volna, a kentucky-i KySat-1 pedig egy földfényképező kamerát biztosított volna az állam iskolásai részére.

Nyilvánosságra hozták a újgenerációs orosz Elektro-L meteorológiai műhold első felvételét. A műhold, ami az első a nagyreményű Navigátor platformot alkalmazó űreszközök sorában, február 3-án érkezett meg geostacionárius pályája végleges helyére, a keleti 76. hosszúsági fok feletti pontra. Az elmúlt hetekben lezajlott tesztek után ez az első fotó igen bíztató eredmény, remélhetőleg a Navigátor beváltja a hozzá fűzött reményeket és megnyitja az utat a további meteorológiai és csillagászati műholdak előtt.

(C) NPO Lavocskin

Csütörtök délután sikeresen végrehajtotta a dokkolást az űrállomáshoz a második európai teherűrhajó. Persze ez nem pont úgy történik, mint a legtöbb scifiben, hanem jóval lassabban és körültekintőbben. A start után az ATV 260 km-es, az űrállomásnál alacsonyabb pályára érkezett, egy fél fordulattal lemaradva attól. Miután alacsonyabb pályán gyorsabban keringett, ezért szép lassan utolérte az ISS-t, és mikor már csak 30 km-el volt lemaradva, begyújtotta a hajtóműveit és megemelte a pályasugarat a szükséges kb. 355 km-es értékre.

Ekkor a helyzetét relatív GPS-méréssel, vagyis a saját és az ISS által sugárzott értékek összehasonlításával kontrollálta. Innen a négy S ponton, előre megadott állomásokon át navigálta magát az űrállomáshoz, majd az utolsó 250 m-en videós-lézeres rendszerekkel dolgozott. Ez utóbbi egy speciális retroreflektort jelentett a Zvezda modulon, amire az ATV lézerimpulzusokat lőtt, és a visszaverődő fénymintát feldolgozva tudta kiszámolni a távolságot illetve helyzetet. Ettől független rendszerként egy másik lézerrel a kibocsátás és visszaérkezés közti időkülönbséggel is mérte a távolságot. Ezekkel garantálták, hogy nem rohan bele az ISS-be, hanem a tervezett módon, helyzetben és sebességgel kapcsolódott össze a Zvezda dokkolóegységével.

Közeledik a Johannes Kepler (alul), a Hold vigyázó tekintete alatt.

Réges rég, még a hatvanas években, az Apollo-k előtt szolgált a kétszemélyes Gemini űrhajó, melyet egy magánkezdeményezés most modernizált formában teremtene újra. A Space Operations Inc., élén Craig Russell-el, a légierő nyugalmazott pilótájával, egészen pontosan 2012. február 20-án, John Glenn történelmi első repülésének 50. évfordulóján indítaná az első űrhajóját, mivel nagyon cikinek éreznék, ha pont ez évforduló idején nem lesz egyetlen üzemelő emberes űrhajója sem az országnak. Állítólag már le vannak zsírozva a dolgok a háttérben a beszállító cégekkel és már több éve dolgoznak a projekten, de egyelőre meglehetősen vékony a honlapjuk tartalma és elég kezdetlegesek a vizualizációk is. De mondjuk az is igaz, hogy egy űrhajó nem ezektől fog repülni.

Mindenesetre a tervek szerint az eredeti, űrkabin-retrohajtómű-műszakimodul felépítésű űrhajót kibővítenék még egy plusz, a farára csapott raktérrel. Ez egyrészt szükséges a hatvanas éveben használt Titan II-höz képest nagyobb átmérőjű mai hordozórakétákra (Falcon-9, Atlas-V, stb) való könnyebb illesztéshez, másrészt lehet vele műholdakat, kísérleteket feljuttatni (a DragonLab mintájára), illetve lehet jelentkezni űrállomások kiszolgálására is, ami nagy sláger manapság, A végleges kialakítástól függően 4-4,5 tonna terhet vihetne majd fel az Eclipse, a két űrhajóson túl.

 Valahogy így épülne fel. A cég vizualizációi egyelőre meglehetősen elnagyoltak, konkrétan a Payload module az előző darab felnagyítva, és ezt egy másik képpel is eljátsszák ugyanígy a honlapon.

További változtatás, illetve ebben az esetben a gyökerekhez való visszatérés lenne, hogy az Eclipse az óceán helyett szárazföldre szállna le, siklóernyő és talpak segítségével. A siklószárnyas leszállással anno elég sokat foglalkoztak a NASA-nál, de végül nem került bele a Geminibe. Az ilyen megoldás abból a szempontból lenne előnyösebb, hogy a cégnek nem lenne szüksége az óceánon járőröző hajókra és helikopterekre, amik a visszatérő űrhajót várják, ugyanakkor mindenképpen tesztelniük kell majd a dolgot a tényleges repülések előtt - ha valóban eljutnak odáig.

A Rogallo-féle siklószárnyas leszállást tesztelték anno ezzel a Gemini-alakú kis izével. Az űrhajókon aztán már nem kerekek, hanem lenyíló siklótalpak kaptak volna helyet.

Köszönjük mindenkinek, aki hitt bennünk és támogatott minket az indulásnál!

"Hosszú utat tettünk meg azóta, hogy tavaly májusban először merült fel egy magyar csapat indítása alapítóinkban: néhány hónap alatt a Puli Space számos önkéntes szakembert gyűjtött tagjai köré, a legkülönfélébb szakmai hátterekkel. Megalkottuk csapatunk szerkezetét, megbirkóztunk felmerülő jogi problémákkal és jelenleg már missziónk részleteinek kidolgozását és az eszközök tervezését végezzük. Eddigi több mint negyven hozzájárulónkat majdnem ötszáz egyéni szponzor, többezer rajongó, és számos cég támogatja, így már olyan jelentőségű szervezetté nőttük ki magunkat, amely komolyan veszi a GLXP kihívását, és mindent megtesz azért, hogy megbirkózzon a feladattal."

Teljes bejegyzés a pulispace.com-on.

Akik pedig eddig vártak, várták, hogy lesz-e ebből az egészből valami: továbbra is várjuk az egyéni támogatásokat, céges szponzorokat, Puli Indítóállás tagokat és a küldetésben részt venni kívánó leendő csapattagokat!