Némi izgalom után, de még az első indítási ablakban sikeresen elstartolt az Atlas-V rakéta a Juno űrszondával. A Juno-ról lásd az előző posztot, alább pedig pár fotó az eseményről.

Credits: NASA HQ Photo  / George Roberts és Rusty Backer

Már az Atlas-V hordozórakétán várja a pénteki (08.05.) startot a Jupiterhez a NASA űrszondája. A Juno a New Horizons után a második New Frontiers, vagyis közepes méretű bolygóközi küldetés lesz, és az óriásbolygó szerkezetére, felépítésére, keletkezésére fog koncentrálni. A Juno nem lesz olyan eyecandy misszió, mint a Cassini, vagy a Mars roverek, mivel a hangsúly nem a fényképezésen alapuló tudományon lesz. Olyannyira, hogy a szigorúan vett tudományos műszerek között nincs is látható fényben működő kamera. De azért nem maradunk teljesen fotók nélkül, oktatási és public outreach céllal azért felkerült a JunoCam, egy meglehetősen egyszerű, színes, nagylátószögű kamera. Ez a Jupiter felhőzetét, elsősorban a bolygó pólusait fogja fotózni, már ameddig ellenáll a sugárzásnak. Holdak megörökítését viszont ne nagyon várjuk, nincs benne a tudományos programban, és a JunoCam nagy látószögből eredő kis felbontása és az űrszonda poláris pályája sem alkalmas ilyesmire. Esetleg a Io-n lehet majd a vulkáni aktivitást ellenőrizni.

Credits: NASA/Kim Shiflett
 

Annyi év után a Cassini még mindig kész újabb szépségek tálalására. Ezúttal egy csodás Kodak Momentet kapott el: öt hold és a gyűrűk sorakoztak fel egyetlen fényképen. A színes kompozitot Emily készítette, és igen jó posztot is kanyarított hozzá, kezdve attól, hogy mégis mennyi ideje volt a Cassininek ezt így rögzíteni, a színes képek létrehozásával járó különböző nehézségekig, érdemes elolvasni. De előbb enjoy!

Az öt hold balról jobbra: Janus, Pandora, Enceladus, Mimas és Rhea.

Credits: NASA / JPL / SSI / színes kompozit: Emily Lakdawalla

Bemutatták az első fotókat, melyeket már orbitális pályáról készített a Dawn űrszonda. Egészen röviden összefoglalva: fantasztikusak!

Credit: NASA/JPL-Caltech/UCLA/MPS/DLR/IDA

Először is az összhatás: a Vesta nem hasonlít igazán semmi másra. Itt-ott kicsit Phobos, kicsit Miranda, kicsit Hyperion, de leginkább Vesta, egy újabb, teljesen önálló kinézetű égitest. A fenti képen észak balra fent, dél jobbra lent van, az egyenlítő átlósan húzódik a kettő között. Az északi oldal jóval sűrűbben kráterezett, ami persze érthető, a déli féltekét újrarajzoló óriási becsapódás arrafelé lenullázta az addigi kráterszámot. (A kráterszámlálás egy bevált módszer a felszín korának becslésére, minél több, annál öregebb.) Több kráternél igen sötét foltok láthatóak, ennek a sötét anyagnak az összetétele és létrejötte egyelőre teljes rejtély. A kép bal oldalát uraló hármas kráter, a Hóember is érdekes, elég csak a két nagyobb közötti kölcsönös törmelék-cserét kiemelni. És a hatalmas, az egyenlítőn végighúzódó árokrendszer! Első látásra a déli becsapódás okozta erőhatások hozhatták létre, ahogy az egész kisbolygó meggyűrődött, sőt akár harmonikaszerűen benyomódott, majd visszaszélesedett az elképesztő erőhatásoktól.

Az SLS (Space Launch System) lenne a NASA következő nagy dobása, amivel majd Föld körül pályán túlra indulhatnának az űrhajósok, kisbolygókat meg hasonlókat felderíteni. A Constellation eltakarítása után találták ki, hogy mégis csak legyen a NASA-nak naaagy rakétája, illetve hogy ne kelljen az űrsiklóval foglalkoztatott tömeget egyből kirúgni. A politikusok, akik egyben rakétatudósnak is képzelik magukat, beleírták hát a 2010-es Authorization Act-be, hogy a NASA márpedig 2016-ra meg fog építeni egy 130 tonna teherbírású hordozórakétát, méghozzá az űrsiklóból származó elemek felhasználásával. (Összehasonlításul: a Saturn-V 118 tonnát tudott, jelenleg a Delta-IV Heavy 23-at, a Falcon Heavy pedig majd 53-at.) Ennyit az Obama által kitalált technológiai előrelépésről. A politikai-foglalkoztatási céllal kitalált program meg is kapta a Senate/Social Launch System elnevezéseket. Tavasszal pedig a NASA többször is célozgatott rá, hogy a jelenlegi pénzügyi kilátásokkal nem lesz itt óriásrakéta 5-6 éven belül. Azóta annyit finomodott a terv, hogy először egy 70 tonna körüli variáns készül el, és később követi a teljes kapacitást nyújtó változat.

Az első SLS konfiguráció, ami az MPCV-t fogja szállítani

A Nature-nél készült az alábbi kisfilm, melyben mind a 135 űrsikló küldetésről szerepel több-kevesebb képkocka, mindezt 8 percbe sűrítve. A képek magukért beszélnek, inkább egy kis magyarázat a számozáshoz: kezdetben egyszerű sorszámokat kaptak (STS-1, -2, etc), de James M. Bregg, az aktuális NASA igazgató, személyes babonája és az Apollo-13 emléke okán vonakodott az STS-13 számozás kiadásától, így inkább bonyolítottak a rendszeren. Ezért az STS-9 után az STS-41-B következett, ahol az első szám a pénzügyi évet (1984), a következő pedig a starthelyet (1: Kennedy Space Center, 2: Vandenberg) jelentette, a betű pedig az éven belüli sorrendet. Ha egyszer az azonosítót kiadták, már nem változtattak rajta, még ha küldetések át is csúsztak másik évbe vagy felcserélődtek. Kettesre végződőt végül sosem repültek: az első, az STS-62-A pont a Challenger végzetes repülése után következett volna, de a katasztrófa után lemondott a légierő a vandenbergi startokról. A NASA pedig a bonyolult számozásról: a Discovery 1988-as Return to Flight missziójával, az STS-26-al visszatértek a szimpla sorszámozáshoz.

A mai nappal véget ért az űrsiklók korszaka. A számokról, eredményekről, sikerekről, veszteségekről írni fognak rengetegen, én most kicsit a jövőről alkotott elképzelésekkel, kijelentésekkel foglalkoznék.

Az űrsiklók hattyúdala, az Atlantis leszállása.

Tehát: véget ért az űrkorszak? Röviden és szolidan, túrót. Egy lényeges eleme ezzel véget ért, de nem először történt ilyen. Az űrkorszak, köszöni, jól van, minden nap, folyamatosan használjuk és élvezzük előnyeit. Az űrkorszak ugyanis nem egyenlő az emberes űrrepüléssel, sem az űrsiklóval, jóval több annál. Telekommunikáció, navigáció, hírszerzés, meteorológia, földmegfigyelés, űrtávcsövek, tudományos űrszondák: ez mind-mind része. És legtöbbjük (sajnos nem feltétlenül a tudományos része) továbbra is él és virul.

What's next for NASA?

A Saturn-V-ből ismerős J-2 hajtómű továbbfejlesztett változatát eredetileg az azóta megszüntetett Constellation program hívta életre. Jelenleg az SLS rakéta második fokozatába szánják a folyékony hidogénnel és oxigénnel üzemelő J-2X-et. Az új variáns hatékonyabb és egyszerűbben gyártható ősénél, és olcsóbb pélául az igencsak kényes SSME-nél (Space Shuttle Main Engine).

A J-2X development engine E10001 megérkezik a Stennis Space Centerbe, az A2 teszállványra(állásra?), a háttérben az A1 (jobbra), és az épülő A3 (balra). Utóbbit fogják használni a J-2X magaslégköri viszonyokat/vákuumot szimuláló tesztjeihez.

Az első teszt-hajtómű június elejére készült el, amit aztán elvittek a Stennis Space Center egyik tesztállványára, egy kis bejáratásra. Az első próbán még nem indították be teljesen, csak néhány részfolyamatot ellenőriztek: az üzemanyagot mozgató turbina héliumos felpörgetését, a fő befecskendezőket és a gyújtómechanizmust. Emellett most először teltek meg a hajtómű részei szuperhideg folyékony hidrogénnel és oxigénnel, hogy kiderüljön, jól lett-e megtervezve. Lehet ugyan számolni és modellezni, de ekkor derül ki feketén-fehéren, hogy a hideg hatására összemenő fém alkatrészek között van-e szivárgás. Ugyanezzel a teszttel a hűtést is ellenőrzik: nem tenne jót a turbináknak és szelepeknek, ha a folyadékok elforrnának a csövekben. A hűtést egyébként magával az üzemanyaggal csinálják, némi folyékony hidrogén folyamatosan el van eltérítve, mielőtt továbbmenne az égéstérbe. Végül a hajtómű indítását felügyelő szoftvert, a "start folytatási logikai tervet" (start continue logic) is először tesztelték élesben. Ez ellenőrzi folyamatosan a hajtómű működését, és az érzékelt adatok alapján dönt, hogy meg kell-e szakítani a folyamatot, vagy mehet tovább.

Böff. Ez a teszt csak 1,9 másodpercig tartott, épp csak begyújtották a LOX-LH keveréket, és le is állították.

Egy fontos komponens, a gázgenerátor kimaradt ebből az első tesztből. A hajtóművek torkán valamilyen módon le kell nyomni hatalmas mennyiségű üzemanyagot, gyorsan és lehetőleg egyenletesen. A legegyszerűbb, hogy a tartány(ok)ban uralkodó túlnyomást használják, de ez csak kis méretben működik hatékonyan. A J-2X esetén az üzemanyag egy kis részét a gázgenerátorban égetik el, és azzal az energiával hajtják meg a turbópumpákat, amik a fő égéstérbe nyomják az üzemanyagot. Ezzel ugyan veszít egy kicsit az elméletileg elérhető teljesítményből, cserébe viszont jóval egyszerűbb konstrukció, mint pl az SSME-k szakaszos égetésű megoldása, ahol a preburnerben félig ("rossz" keverési aránnyal) elégetett üzemanyagot visszavezetik a fő égéstérbe, mindenféle technikai nehézségeket behozva ezzel. A SpaceX Merlin hajtóművei is gázgenerátorosak például, és a fúvóka mellett pöfékelő jellegzetes sötét füst jön az ott elégett üzemanyagból.

De vissza a tárgyhoz: a következő teszten már teljes erővel fog dübörögni a J-2X, addig is tessék olvasgatni a blogját, érdekes és részletes posztok vannak ám ott.

A Hubble-el kerestek gyűrűket a törpebolygó körül, de hold lett belőle: az apró égitest a Plútó negyedik ismert holdja, a Nix és a Hydra között kering. Ez utóbbi kettőt is a HST-vel fedezték fel 2005-ben, de akkor a rövidebb integrációs idejű felvételeken nem hagyott nyomot az egyelőre P4 néven ismert égitest. De a két hold jelenléte, és a tény, hogy a Charonnal 4:1-es illetve 6:1-es középmozgás-rezonanciában vannak - vagyis egy keringésük alatt a nagy hold pont négyszer illetve hatszor jár körbe - felvetette, hogy az egész rendszer egy hatalmas ütközésből jött létre. Ismerünk ám ilyen példát, méghozzá a Föld-Hold rendszert, ahol két nagy, ősi égitest találkozásából és a kidobódó anyagból született a Hold (a maradékból meg a mai Föld). Na szóval, a Nix és a Hydra jelenléte felvetette, hogy a törmelék még nem állt teljesen össze, és gyűrűként lehet jelen a Plútó körül, és ennek a jeleit keresték a hosszabb integrációs idejű felvételekkel. Gyűrű - egyelőre - nincs, de még egy hold már van.

Az észlelések a Plútóhoz tartó New Horizons űrszonda programjának pontosításához készülnek, hogy mikor 2015-ben elsuhan majd a rendszer mellett, minden jelenlévő objektum, érdekesség megfigyelését beleszőjék a szűkös időkeretbe. Egyébként aki segíteni szeretné a New Horizons-t, vessen egy pillantást az icehunters.org oldalra, ahol Kuiper-övbeli objektumokat lehet keresgélni. A Plútó után ugyanis szeretnék az űrszondát elvinni még egy, akár két ottani égitesthez - csak először meg kell találni őket.

A P4 (a NASA által ráaggatott elnevezés, korrektül, csillagászul S/2011 P1) a mérések alapján kb. 13-34 km-es átmérőjű kis holdacska lehet, egy mérettel kisebb a 45-160 km közé eső Nixnél és Hydránál, és valahol a kettő között, vagyis 48 és 65 000 km közötti pályán kering a Plútó körül. Sokat valószínűleg a New Horizons sem fog látni belőle: egy 2009-es terv alapján a Nix és Hydra esetén a legjobb felbontás 0,9 és 0,3 km/px lesz, ilyen értékek mellett a P4-ről a legrészletesebb fotó, legjobb esetben is, úgy 100 pixeles lehet majd, de inkább kevesebb. Bár tegyük hozzá, hogy egy tőlünk 5 milliárd km-re létező, apró kődarabról beszélünk. Már a felfedezése sem kis teljesítmény!

Majd' harminc évvel az első tervek után, mától végre az űrben kering az orosz rádió-űrtávcső. Hajnalban egy Zenyit rakéta tetején indult útnak, és hibátlan repülés után már a végleges, erősen elliptikus pályán kering a föld körül. Következő lépés: a 10 méteres rádióantenna kihajtogatása. Ha nem lesz gond, és bízzunk benne, hogy nem lesz, a Navigátor műholdplatform eddig jól muzsikál az Elektro-L alatt is, szóval ha nem lesz gond, akkor a fájóan rövid életű Koronasz-Foton naptávcső után ismét lesz csillagászattal, asztrofizikával foglalkozó űreszköze Oroszországnak. Talán 2011 lehet az orosz tudományos űrrepülés feltámadásának éve: november 11-én a Fobosz-Grunton a sor, hogy ezt bizonyítsa.

Credits: Roszkozmosz / Yuznij Űrközpont