Az amerikai elnök a 2010-es évre 18,7 milliárd dollárt szán a NASA-nak, ami 900 millióval magasabb az idei költségvetésnél, írja a National Space Society honlapja. Ezen kívül további egymilliárd jut az űrügynökségnek a gazdaság-élénkítő csomag keretében. A költségvetési tervezet egyik kiemelt pontja a Holdra való visszatérés, a további három sarokpont szintén bíztató: a klímaváltozás kutatása, repülőgép-fejlesztés, valamint az ISS befejezése és hasznosítása.

Egyelőre úgy néz ki, hogy az űrsiklók nem kapnak hosszabbítást, gyorsan összedobják még az űrállomás hiányzó részeit, lemossák kicsit a Hubble-t, és mehetnek a múzeumba. Az amerikai űrhajósok kibekkelik az öt évet, amíg az Ares elkészül, és egyből célba veszik a Holdat. Üdvözlendő továbbá, hogy Obama nem mond le az ISS-ről, elvégre már beletettek rengeteg pénzt, lassan el is készül, akkor már használják is valamire.

Az is látszik, hogy Obama tervezete a "nagy" témákra koncentrál: holdutazás, emberes űrrepülés (Constellation & ISS), klímakutatás. Egyelőre nem derült ki, hogy például a COTS (CTS?) programra jut-e plusz pénz, vagy arra játszanak, hogy a kiválaszott magáncégek kellő bevételt teremtenek elő például rakétaindításokkal. Vagy akár ez lesz a szponzoráció módja, egyre több indítást fog a NASA kiszervezni? (Most, hogy a SpaceX elvesztette a NanoSail-t, az Orbital meg az OCO-t?)

Visszatérve Barack Obamára: nemrég egy rövid, de annál velősebb beszédet idézett népéhez a tudomány fontosságáról. A lényeg: visszaállítani az USA vezető szerepét, megőrizni a tudomány függetlenségét a politikától, és felpörgetni az okatást. A tovább mögött ott a videó, angolul kevésbé tudóknak pedig kiemeltem a legfontosabb részeket.

A Hubble-űrtávcső elmúlt 19 éve alatt számos fantasztikus felvételt készített, amik közül jó pár valóságos ikonná fejlődött, elég csak a "Teremtés oszlopai" címet viselőre gondolni. De hogyan lesz az űrben kóválygó fotonokból magazinok címlapja?

A híres felvétel az M16-ban található csillagkeletkezési területekről a WFPC2 kamerával készült. A WFPC feloldása Wide-Field Planetary Camera, amit kb. nagylátószögű bolygómegfigyelő kamerának fordíthatnánk. Elsőre elég hülye név: a bolygók látszó mérete igen kicsi, pont hogy kislátószögű (-> nagy felbontású) kamerára lenne szükség. És miért ilyen fura alakúak maguk a képek? Mindezek megértéséhez vessünk egy pillantást a kamera felépítésére.

A légkör széndioxid-tartalmát monitorozó OCO űrszonda startja nem járt sikerrel, az élet azonban nem áll meg, három eltérő célú űrteleszkóp indul útnak a következő két hónapan.

OCO (Orbiting Carbon Observatory)

A NASA 24-én, kedden felbocsájtott műholdjának feladata a légkör széndioxid-tartalmának monitorozása lett volna. Az OCO volt az első űreszköz, amit erre a célra szenteltek, egyben a Földet figyelő, kötelékben haladó A-train műhold-formáció hatodik tagjának szánták. A felszállás sikeres volt, a Taurus XL hordozórakéta orrkúpja azonban nem vált szét, ami meghiúsította a missziót. A borítás fogságában a műhold nem jutott eneriához és kommunikálni sem volt képes. A jelentős súlytöbblet miatt a harmadik fokozat ereje nem volt elég a pályára álláshoz, és visszazuhant az óceánba az antarktiszi partok előtt. A dolog nem jött túl jól a Taurusért felelős Orbital Sciences-nek, mivel nemrég írták alá a NASA-val a CTS szerződést. Mondjuk a Taurus statisztikája még mindig jobb, mint a konkurens SpaceX Falconjaié.

Kepler

Már a rakétára szerelve várja a március 5-ei startot a NASA Kepler űrtávcsöve. A műszer hasonló az európai CoRoT-hoz, illetve még inkább az elkaszált Eddington projekthez. Az űrtávcső exobolygókat fog keresni tranzit-módszerrel, azaz a csillagok előtt átvonuló bolygók okozta fényességcsökkenést fogja keresni. Egy ilyen programhoz pár egyszerű feltételt kell teljesíteni: minél több csillagot kell a látómezőbe zsúfolni, és azokat jó hosszú ideig monitorozni. A pozitív detektáláshoz ugyanis az kell, hogy a bolygó többszöri átvonulását is megfigyeljük, a Föld észleléséhez például 2-3 évre lenne szükség. A Kepler pont ezért 3,5 évig ugyanazt az égterületet fogja mérni. Az exobolygók keresése nagyon fontos feladat, de a megfigyelési módszer miatt asztrofizikai kutatásokra is alkamasak a mérések. A látómezőbe rengeteg változócsillag is beleesik, és egyelőre példa nélküli, hogy ilyen hosszú, megszakítás nélküli adatsort nyerjünk róluk.

Herschel, Planck

Az ESA nagy dobásra készül. Áprilisban egyszerre, egyetlen Ariane-5-ön fog indulni két nagy csillagászati műholdja. A Planck a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzást fogja vallatni, míg a Herschel az eddigi legnagyobb méretű űrtávcső lesz, csak így simán. A dolog "szépséghibája", hogy távoli infravörös és szubmilliméteres hulláhosszakon fog vizsgálódni. Látható hullámhosszakon még jó darabig a Hubble lesz a király, mert az utód JWST is infravörösben fog detektálni. Na de elkanyarodtunk.

A Herschelt már bő 25 éve kitalálták, de csak mostanra vált kézzelfoghatóvá. Főktükre 3,5 m-es lesz, és három detektorral lesz felszerelve. Fő kutatási területe a galaxisok, illetve csillagok születésének megfigyelése, amire ezek a hullámhosszak a legalkalmasabbak.

A Planck a COBE és a WMAP (meg a '06-os Nobel-díj) által kitaposott úton halad. Az űrszonda érzékenyebb és jobb felbontású műszereket visz, mint a WMAP-é volt, és a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás feltérképezése közben olyan egzotikus dolgokat is keresni fog, mint a Szunyajev-Zeldovics vagy a Sachs-Wolfe effektus. Az előbbi a háttérsugárzás szóródása a galaxishalmazokat kitöltő forró, ritka gázon. Ezzel a módszerrel sokkal messzebbről is detektálhatjuk a halmazt, mintha magát a forró gáz röntgensugárzását keresnénk. A helyben kibocsájtott sugárzás intenzitása ugyanis gyorsan csökken a távolsággal, a háttérsugárzás intenzitását viszont ez nem befolyásolja, mert az minden halmazon túlról jön! Így az egészen távoli halmazokat is feltérképezhetjük. A Sachs-Wolfe segítségével pedig közvetett bizonyítékot kaphatunk a sötét energia létezéséről. (Vagy az már van? A kozmológiában vannak dolgok, amik kicsit túl magasröptűnek tűnnek néha nekem. Lásd még az éter és a sötét energia közti hasonlóságot: semmit nem érzékelünk belőle, csak épp ott kell lennie, hogy az elméletünk megegyezzen a valósággal.)

Pár hónapnyi bétatesztelés után végleges formát öntött a galaxis-osztályozó projekt második fázisa. Az első körben a Sloan Digital Sky Survey keretében készített felvételeken feltűnő galaxisokat kellett pár szempont alapján osztályozni, felhasználva emberi agy képességét a minták és formák felismerésére pici elmosódott pacákban, ami egyelőre messze felülmúlja a gépi lehetőségeket. Az első Galaxy Zoo hatalmas, váratlan sikert ért el, messze felülmúlva készítői előzetes várakozásait. A honlap jól elegyítette a "serious game"-et a "citizen science"-el, volt aki a klasszifikált galaxisok mennyiségére ment, mások a fórumon tárgyalták ki az érdekesebb dolgokat pár szakcsillagász tudományos támogatásával. A több milliónyi egyedi osztályozásból számos érdekes dologra derült fény, például hogy a spiráloknak nincs forgási preferenciája, az emberi agynak viszont igen! Ugyanis az óra járásával ellentétes irányba több jelölés érkezett, de amikor tükrözött képeket is feltöltöttek az adatbázisba, kiderült, hogy csak az agyuk tréfálja meg a felhasználókat. Valamint egy egyszerű, fórumon feltett kérdéssel is be lehetett kerülni szakcikkbe (bár a Hanny's Voorwerp megtalálása nagyjából royalflössel ér fel).

Is there anything odd?

A Galaxy Zoo 2-ben számos újdonság található. Egyrészt, az ígéretek szerint kevesebb lett a jellegtelen, ötpixeles sárgás paca, mert azokon nincs nagyon mit finomítani (most egy pillanatra gondoljunk bele, hogy egy ilyen sárga pacában hány milliárd csillag rejtőzik... A Világegyetem nagy, mi?). Ami ennél fontosabb, hogy jóval részletesebb menüt kaptunk, így számos tulajdonságát meghatározhatjuk az egyes galaxisoknak. (A legjobb kérdés megtalálható a screenshot-on.) A béta fázis után ismét van lehetőség elraktározni a szebbeket, de a My Galaxies-be az első változattal ellentétben csak azok kerülnek be, amit bejelölünk kedvencként. Végül fontos még megjegyezni, hogy ezentúl nem linkelik a képet a megfelelő SDSS területhez, mert voltak felhasználók, akik a bizonytalan eseteket több méretben vagy invertálva is tanulmányozták, ami nagyon derék dolog, csak épp a statisztikát gyengíti, eltérő súlyt adva a galaxis osztályozásainak.

 Kiváló munkakerülés, nem közveszélyes hanem kifejeztten hasznos. Osztályozásra fel!

Egy kivételesen szép találatom, hatalmas, éléről látszó spirálgalaxis.

Nem kell más, csak egy százméteres távcső. Egyelőre ezt csak virtuálisan lehet megvalósítani, interferometriával, több kisebb távcső egyidejű mérését egyesítve. A csillagok még a jelenlegi legnagyobb távcsövekkel is gyakorlatilag pontszerű források (a Napot nem számítva), a kiterjedt "pacák" a felvételeken egyszerűen a műszerek felbontási képességéből és a fény hullámtermészetéből erednek. Francia kutatók az ESO chilei obszervatóriumában most először tudták egy csillag valódi képét rekonstruálni interferometriás technikával.

Kiegészítés (thx JulWCZar): a Hubble űrtávcső sikeresen felbontotta a Betelgeuse korongját 1996-ban, és forró foltot mutatott ki rajta, megszerezve ezzel az elsőséget. Ugyanakkor a Betelgeuse a harmadik legnagyobb látszó átmérőjű csillag a Nap és az R Dor után, és a nyers képen mindössze 10x10 pixeles lett a korong. Erőteljes feldolgozással lehetett csak kimutatni a forró foltot a csillagkorongon. Részletek megfigyelésére egyelőre csak interferometriával van lehetőség.

A képen a T Leporis nevű csillag látható, ami egy Mira típusú változó, azaz élete végéhez közeledő, óriásira felfúvódott égitest. A fenti ábrán is látszik, hogy közel akkora az átmérője, mint a Föld pályájáé. Ekkor a csillag jelentős mennyiségű anyagot veszít, mikozben légkörében molekulák és por keletkeznek, hagymahéj-szerű rétegekben, ami az első lépés a planetáris ködé válás felé. A rekonstruált képen is nyilvánvaló ez a szerkezet, annak ellenére, hogy csak 15x15 pixeles.

A felvétel az ESO VLTI (Very Large Telescope Interferometer) műszerével készült. Ez alkalmas arra, hogy akár a négy nyolcméteres VLT távcső fényét is egyesítse, de a fenti mérés nem ezekkel, hanem az 1,8 m-es Auxiliary Telescope-okkal készült, közeli infravörös hullámhosszakon. Persze nem volt egyszerű: egyetlen interferometrikus mérésből még messze nem lesz kétdimenziós kép. A másik probléma, hogy a jeleknek a fény hullámhosszának törtrészén belül egyezően kell beérkezniük a detektorba, azaz mikrométer alatti pontossággal. Márpedig az ég forog, ergo a távcsövek és az objektum geometriája folyamatosan változik. A VLTI-ben ezt a szinkronizálást egy meglehetősen bonyolult tükörrendszerrel oldják meg, és eközben a beérkező fény 99%-a elveszik! Végül pedig, nem lehet akármilyen égitestet megfigyelni, megfelelő felületi fényességű és kis kiterjedésű forrásra van szükség. Magyarán csillagokra, halvány ködökkel nem érdemes próbálkozni.

A mérést a fenti képen látható kisebb, mozgatható kupolákban lévő AT-kkel végezték, több éjszakán keresztül, számos elrendezésben. A legnagyobb elérhető távolság száz méter, de két távcsővel ez azt jelentené, hogy a két műszer közti vonalat az égre vetítve megvan a nagy felbontás, arra merőlegesen viszont csak az egyedi távcsövek felbontása áll rendelkezésre. Ilyen módon csak egy dimenzióban tudunk mérni, azaz képet nem tudunk alkotni. Vagy nagyszámú műszerre van szükség, hogy minél jobban kitöltsük virtuális távcsövünk felületét (pl. VLA), vagy nagyszámú mérésre kevés távcsővel, sokféle elrendezésben. Itt az utóbbi valósult meg. A tovább után egy animáció is rejtőzik, ami a T Lep-re "zoomol". Az elején jobboldalt fekszik az Orion csillagkép alsó fele. A Nyúl (Lepus) alatta található, ebben rejtőzik a csillagunk.

Kedden, közép-európai idő szerint 16:55-kor egy Iridium és egy orosz műhold ütközött Szibéria felett, többszáz űrszemét darabkával járulva hozzá a világegyetem eme kicsiny darabjának változatosabbá tételéhez. Az ütközés kb 800 km-es magasságban történt, szakértők állítják, hogz a Nemzetközi Űrállomást semmi veszély nem fenyegeti.

A Guardian Les Kodlick a légierő egyik ezredesét idézi, miszerint az amerikai hadsereg kb 500-600 törmelékdarabkát követ az ütközést követően (valamint az idáig is követett 18 000-at). Az ezredes azt is hozzátette, hogy valószínűleg ez az első eset, hogy műholdak maguktól, véletlenül ütköztek össze.

Az orosz műhold egy Cosmos telekommunikációs műhold volt, 1993-ben állították pályára, de már nem volt aktív. A másik szatellit egyike volt az eredetileg a világ első globális műholdrendszerének szánt Iridium hálózatnak. A GSM roaming népszerűsége hatására becsődölt Iridium kormányzati segítséggel újjászületett, és ma már sok, gyakran katonai rendszernek létfontosságú eleme. A cég képviselője az ASP hírügynökségnek elmondta, hogy csupán kisebb megszakadásokat okozhat a műhold elvesztése a szolgáltatásban.

Via The Register

A legutóbbi shuttle misszió során az Endeavouron felszállás közben tönkrement a főhajtómű hidrogén-ellátásához kapcsolódó szelepek közül egy. Bár annál a startnál a hiba nem okozott gondot, de a most a NASA-nál az összes ilyen áramlás-szabályozó szelepet (Flow Control Valve, FCV) ellenőrzik, a beszerelteket és tartalékokat is, illetve igyekeznek kideríteni a hiba okát. Így a starthelyen várakozó Discovery-ből is kiszedték ezeket az alkatrészeket.

Jelenleg a február 12-re tervezett start helyett az új időpont február 22, ez azonban úgynevezett NET (Not Earlier Than) időpont, azaz csak a korlát, aminél hamarabb biztos nem indulhat a Discovery. Az eddigi tesztek alapján ugyanis a legrosszabb esetben a kinyíló szelepen kiáramló hidrogén a külső üzemanyagtartály  szigeletőhab-borítását is begyújthatja. Ha tényleg ez a helyzet, akkor teljesen új FCV-ket kell tervezni, ami két hónappal is eltolhatja az indulást.

A Discovery egyébként az utolsó nagy rácselemet (S6) és a hozzá kapcsolódó napelemeket viszi fel az űrállomásra. Már nem sok misszió van hátra, hét további ISS-építő út, illetve az utolsó Hubble-szervíz várható a jövő év végéig. Ez utóbbival külön balettet lejtenek Cape Canaveralon, mert az STS-125-re kijelölt Atlantis mellett helyet kell biztosítani az Endeavour, mint mentőűrhajó számára is. De lehet, hogy az egyik indítóállást lefoglalja ugyanakkor az Ares-I-X, attól függően, hogy mi mikorra fog elkészülni. Ha egybeesik a két program, akkor nem lehet majd párhuzamosan készenlétbe állítani a két űrsiklót a két starthelyen, hanem az Atlantis helyére kell vezényelni az Endeavourt. Gyakorlatilag pár napon belül, ami ilyen bonyolult szerkezetek mellett annyit jelent, hogy azonnal. Szóval a lecke fel van adva.

Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mi ufó-videónk. (Megnézhető az RTL Klub honlapján.) A miskolci "parajelenség-kutató" (miért futkos a hideg a hátamon?) panellakása ablakából, kézikamerával rögzített egy imbolygó, fényes, fehér pöttyöt a szomszéd panel felett. Ami mozgott is! Kicsit. Aztán, negyed óra múlva eltűnt.

Tudjátok mit néznek legtöbbször ufónak az emberek? Megmondom: a Vénuszt, a Jupitert, meteorokat (természetest és űrszemetet), meteorológiai ballonokat, rakétákat, az Iridium-felvillanásokat, az űrállomást és más műholdakat, repülőgépek fényeit, felhőket, magát a Holdat(!), gyakorlatilag bármit, ami nincs odaszegelve a nagy égi vászonra (néha még olyat is). Nézzük a mostani esetet, ami nem valami nagy rejtély, de az emberi tudatlanságot jól példázza:

"Kinéztem innen az ablakból, és [...] valami nagyon erős fényt láttam, ami nem volt természetes..."

A Vénusz, népi nevén az Esthajnalcsillag legalább százszor fényesebb a csillagoknál. A halvány csillagokhoz képest akár ezerszer is. Többször előfordult velem is, amikor az esti égen rámutattam, a hallgatóságom felkiáltott, hogy az nem lehet, meg az tényleg ilyen nagy? Ebből rögtön két dolog leszűrhető: az egyszeri (= eget alig látott) ember egyszerűen nem hiszi el, hogy természetes égitest ilyen fényes lehet, másrészt gyakran a fényességhez a nagyságot, nagy méretet kapcsolja. A Vénusz egyébként tényleg nagyon fényes, én már láttam szabad szemmel rendes délutáni napsütésben hidegfront utáni, tiszta mélykék égen. Van egy fogadásom, hogy az úriember is a Vénuszt nézte ufónak. Ha az ablaka délnyugatra néz, akkor meg főleg.

Irán sikeresen pályára állította Omid ("remény") nevű műholdját saját Safir-2 rakétájával. Ezúttal úgy tűnik, ez igaz is, ellentétben az augusztusi bénázással, amit azért megpróbáltak ugyanezen a címen eladni. Azóta sem tisztázódott teljesen, hogy akkor valóban műholdat próbáltak indítani vagy csak egy szuborbitális tesztet tupíroztak fel. Ezért is vártam a hírrel, amíg máshonnan is megerősítik azt. Most azonban a space.com híre arra utal, hogy amerikai szakemberek is megfigyelték és meghatározták a pályaelemeit a műholdnak. Ahmadinedzsad elnök szépen elmondta, hogy a műhold a béke és igazság jelképe, satöbbi, az amerikai kormány meg a rakétafegyverek miatt aggodalmaskodik, ahogy az várható volt. Azért is jelzésértékű ez a siker, mert Irán komoly technológiai embargó alatt van az ENSZ részéről. Irán ezzel a 9. nemzet, mely saját hordozórakétát épített, az USA, a Szovjetunió, Franciaország, Japán, Kína, Nagy-Britannia, India, Izrael után. Ha az ESA-t is számítjuk, akkor meg 10.

A napokban kezembe akadt egy vaskos kiadvány az alábbi címmel: "The ASTRONET Infrastructure Roadmap: A Strategic Plan for European Astronomy". Ez egy kiadós és alapos tanulmány az európai csillagászat jelenlegi helyzetéről, a már futó illetve tervezés alatt álló projektekről, tudományos és oktatási lehetőségekről. Sok mindenből lehetne szemezgetni, például a csillagászat oktatásának helyzetéről Európában. (Egy csomó országban a tanárjelöltek egyáltalán nem tanulnak csillagászatot az egyetemen? Szerencsére nálunk igen. Fiz/geo tanárokra gondolok.) 

A leglátványosabb része persze az, ahol a következő tíz-húsz évre tervezett (űr)eszközöket mutatja be, úgyhogy én is abból fogok válogatni. A tanulmány nagyrészt a legfontosabb, legnagyobb prioritást élvező, zászlóshajó típusú programokat taglalja, de persze ezeken kívül is van még "élet", kisebb léptékű vagy már megvalósuláshoz közeli programok személyében. Mindenesete az első részben a nagyenergiájú asztrofizika és a gravitációs hullámok témaköre van terítéken.

A csillagászat ezen területe igen nagy fejlődésen esett át rövid idő alatt. Más égitestektől érkező röntgen- és gammasugárzást csak a légkörön kívül lehet detektálni, ezért megfigyelések, mérések csak az elmúlt fél évszázad óta léteznek. Ezek a sugárzások mindig nagyon nagy energiájú folyamatokhoz kapcsolódnak, amik viszont sokszor fekete lyukak közvetlen környezetében zajlanak, azok meg mindig érdekesek. Az eletromágneses sugárzás mellett más típusú sugárzásokat is ebbe a fejezetbe sorolhatunk, így például a neutrínókat. Ezeket, ha iszonyatosan alacsony hatásfokkal is, de tudjuk detektálni. A gravitációs hullámok detektálása viszont még itt sem tart, mivel az erőfeszítések (= soksok euró/dollár) ellenére nem létezik még direkt megfigyelés. Közvetett úton, kettős pulzárok közeledéséből lehetett csak kimutatni eddig ezeket (ami viszont Nobel-díjat ért '93-ban).