Örök téma az orosz űrrepülésben, hogy miként lehetne még többet kihozni a jó öreg Szojuz masinákból, tovább szőve az űrrepülés ősanyjának, az R-7 rakétának és leszármazottainak hosszú történetét. Az elmúlt évtizedben számos fejlesztési elképzelés született, csak hát a kétezres évek elején az orosz űrszektor még igencsak pénzszűkében volt. Így hát sem az Angara konkurensének szánt Jamal, sem a Karácsony-szigetekre exportálandó Aurora, sem a Kliper miniűrsikló hordozására szánt Onyega/Szojuz-3 nem hagyta el a tervezőasztalt.

Az R-7 rakétacsalád, legalábbis annak főbb tagjai. A Szojuz variánsok között rengeteg átfedés volt az idők során, a Szojuz űrhajót például szinte mindegyiken indították már az idők folyamán, az eredetitől az U-n át a FG-ig. Credits: Historic Spacecraft, Starsem, Samara Space Centre,

Újabb nagy konferencia, újabb fontos Kepler eredmények: ezúttal az American Astronomical Society idei kongresszusán jelentettek be három új bolygórendszert. Ebből kettő hasonló a Kepler-16b-hez, vagyis kettőscsillagok körül keringenek. A másik rendszer pedig egy miniatűr: a vörös törpe és három apró kőzetbolygója méretben inkább a Jupiternek és holdjainak felel meg, mint a mi Naprendszerünknek. Ráadásul mindhárom bolygó kisebb a Földnél, a legkisebb csak akkora, mint a Mars!

Kepler-34b és -35b: Tatuinok

Anno a Kepler-16b bejelentésekor még egy ILM-es arcot is kerítettek a kutatók mellé, hogy még jobban sulykolják a hasonlóságot Star Wars naplementéje meg a valóság között. És most kiderült, hogy bizony az ilyen rendszerek nem is olyan ritkák, két továbbit is találtak azóta, az arány így három a 750 átvizsgáltból. A két bolygót bejelentő cikkben annyit írnak a szerzők, hogy figyelembe véve az eddigi méréseket, a Naphoz hasonló illetve kettős csillagok becsült számát a Tejútrendszerben, konzervatív számolással is olyan egymillió lehet belőlük a galaxisunkban. Helló, Luke!

A Kepler-35 rendszer vizualizációja. Credit: Lynette Cook / extrasolar.spaceart.org

Az előrejelzések szerint várhatóan úgy egy hét múlva, január 16. körül zuhanhat le az orosz űrszonda. A novemberi egy-két sikeres kapcsolatfelvétel után a további kommunikációs kísérletek már nem jártak sikerrel, nem tudták ismét szóra bírni a Fobosz-Gruntot. Bár az oroszok és időnként az európai állomások is tovább próbálkoztak egészen mostanáig, sok mindenben már nem érdemes reménykedni. 

Egy tegnapi interjúban Vlagyimir Popovkin, a Roszkozmosz vezetője is elismerte végül, hogy a program súlyos szervezési és tervezési problémákkal küzdött. Korábban az űrűgynökség vehemensen cáfolt bármilyen kritikát, és jó orosz módra az ilyet állító újságírók is megkapták a magukét. A start után viszont már az is nyilvánosságra került, hogy mindössze pár nappal az indítás előtt is komoly javításokat kellett eszközölni az űrszondán. Bár elvileg alapos ellenőrzés után indult csak el Moszkvából a kész szerkezet, Bajkonurban kiderült, hogy a manőverező rendszer és a vezérlő számítógép közti vezetékek nem megfelelően voltak bekötve. A több tonna üzemanyaggal feltöltött űrszondán kellett átvariálni és újraforrasztani az elektromos rendszert, ami után pedig kiderült, hogy az egészet működtető szoftverbe is bele kellett nyúlni, és persze tesztelni az egészet már nem volt esély.

Persze Popovkin nem volt híján bűnbakoknak sem: a pénzhiány, a korábbi évek vezetése, akiknek a döntései "túszul ejtették" a mostani garnitúrát, az ESA-val és Kínával való megállapodás a 2011-es startról és ott voltak a régóta húzódó építés miatt lejáró garanciájú vagy élettartamú alkatrészek is. Ugyanakkor más források alapján pénz, ha nem is amerikai mértékkel, de az utóbbi években azért megbízhatóan rendelkezésre állt, és sokkal inkább az inkopetencia volt a küldetés végzete, hisz a legkomolyabb problémák mindig is a vezérlőrendszer fejlesztésével adódtak. Az ESA és Kína nyilván inkább választotta volna a start (újabb) elhalasztását, mint a műszerek és műhold elküldését egy selejtes űrszondán - az oroszok viszont többször biztosították őket, hogy kész lesznek a startra. Ugyanez igaz az alkatrészekre is: a csere még mindig jobb döntés lett volna, mint így elindítani. Arról meg ne is beszéljünk, hogy Popovkin is belengette a sötétben bújkáló űrszonda-kiiktató ellenforradalmár konteót is. (Egy mondatban: ha képes is lenne rá, a HAARP akkor se tudta volna kiütni, mivel az Alaszkában van, a Fobosz-Grunt meg Dél-Amerika felett repült el (lásd térkép), tehát onnan a mélyen a horizont alatt...)

Az orosz űrkutatásra komoly reform vár, mert már nincs meg az alap, amiből ilyen megalomán terveket lehetne építeni. Bízzunk benne, hogy levonják a tanulságokat és nem követnek el hasonló fiaskókat a két készülő Luna-misszióban. Ami meg a Marsot illeti, a kezdeti viszolygás után az oroszok egyre inkább közelednek az ESA felé, és egyre nagyobb az esélye egy közös ExoMars programnak, amivel talán végre sikeresen meghódíthatják a vörös bolygót.

Az Orbital lassan elkészül az első Taurus II rakétával, amit mostantól Antaresnek fog hívni: az ok egyértelműen a Taurus XL-től való távolabb mozgatása az új projektnek, nem feltétlenül az összekeverés, hanem utóbbi kétséges megbízhatósága miatt is. Bár az első rakéták összeszerelése folyamatban van, a virginiai Wallops Island-en épülő indítóállás munkálatai lassabban haladtak tervezettnél. A fennakadásokat a rakétát a starthelyhez rögzítő berendezések és az üzemanyagtartályokkal kapcsolatban felmerült problémák okozták. Emiatt az első, még űrhajó nélküli tesztrepülés is csúszik pár hónappal, ki tudja, hanyadszorra, ezúttal jövő év február végére vagy március elejére. Pedig a hardver már ott van a hangárban:

A dolgok, balról jobbra: a fekete izé egy Castor-30 második fokozat, a rászerelt repülésvezérlővel, illetve a szoknyával, ami az első fokozathoz illeszti. A két nagy henger két első fokozat, ez egyikkel statikus tesztet hajtanak majd végre az indítóálláson év az év elején, a másik megy az első komplett rakétába. Jobbra a szállító-felállító-indítóállvány pihen, elöl a kék bigyó a Cygnus tömegét hivatott majd szimulálni az első teszten. Nemrég pedig a hajtóművek is felkerültek az egyik első fokozatra:

Négy űrrepüléssel foglalkozó pénzesember, Burt Rutan, Paul Allen, Elon Musk és Mike Griffin találta ki a Stratolaunch projektet, ami új szintre emelné a levegőből indított hordozórakéta koncepcióját. Ebből az eddigi egyetlen, ténylegesen működőképes megoldás az Orbital kis Pegasus rakétája volt, csakhogy az csak 443 kg-ot képes alacsony Föld körüli pályára állítani, míg a Stratolaunch célja bő hat tonna. A rendszer egyik fele ennek megfelelően egy hatalmas kéttörzsű hordozógép lenne, WhiteKnightTwo mintára, csak épp nem kicsit nagyobb méretben: két 747-kategóriás törzs, 117 m-es szárnyfesztáv, és hat olyan gázturbina mozgatná, amiből a 747-esen is csak négy van. A 117 m-t helyezzük kicsit kontextusba: a behemót A380 szárnyfesztávja szűk 80 m, a még behemótabb An-225-é 88,4 m, a rekordot pedig a Hughes H-4 tartja 97,5 m-el.

A másik fél pedig egy SpaceX rakéta lenne, egy Falcon-4 vagy -5, vagyis egy rövidített Falcon-9, kevesebb hajtóművel. Viszont így is felvisz egy Dragon űrhajót Föld körüli pályára. Arra azonban ne számítsunk, hogy majd ez viszi az űrhajósokat az ISS-hez, annak meglehetősen szigorú követelményei vannak, és a Falcon-9 eleve teljesíti már ezeket. A lehetséges piacok így a közepes méretű műholdak, illetve akár a Dragonban Föld körüli túrát bevállaló turisták is lehetnek. Az előbbit mondjuk megkérdőjelezi, hogy többek között a Falcon-9 és a napokban Antaresre átkeresztelt Taurus II is ezt a teherbírást nyújtja majd, hasonló nagyságrendű áron. Ezekhez képest azonban előnyt jelenthet, hogy a szárazföldi indítással ellentétben kevésbé érzékeny az időjárásra és a földrajzi megkötésekre. A repülőgép első tesztjeire 2015-16-ben kerülhet sor, majd később jöhetnek az első rakétás startok.

Térjünk még vissza a négy alapítóra. Elon Musk és Paul Allen szerepe triviális, ők adják a rakétát illetve a pénzt. Burt Rutan feltűnése már kiváltott némi meglepettséget, de ő megerősítette, hogy a továbbiakban is nyugdíjas marad, és csak a repülőgépért felelős Scaled Composites-t képviselte a cég arcaként. Mike Griffin, aki NASA igazgatója volt Bolden előtt, megjelenése volt a legváratlanabb: ő az évek során szélkakasként változtatta a véleményét a kereskedelmi űrhajózást illetően, először támogatta, aztán ellenezte (amikor a Constellation felelőse és evangelistája volt), de úgy tűnik, hogy most már ő is beállt a NewSpace hívei közé. Annyi bizonyos, hogy már most jó száz ember dolgoizk a Stratolaunch-on, és a szám a tervek szerint meredeken emelkedni fog a közeljövőben. Meglátjuk, elhagyja-e a behemót a tervrajzokat vagy a kifutópályát valamikor.

A héten zajlik az első Kepler Science Conference a NASA Ames Kutatóközpontjában, úgyhogy már jó előre számítani lehetett arra, hogy a nagy durranásokat erre az eseményre tartogatják. A várakozások be is jöttek, Bill Borucki bejelentette a Kepler-22b-t, az első (feltehetően) kőzetbolygót egy Naphoz hasonló csillag lakhatósági zónán belül, Natalie Batalha pedig az eddigi 1235 bolygójelölt mellé tálalt 1094 újabbat. (Hivatalos NASA bejelentés itt.)

Kepler-22 vs. Naprendszer: a pályák és a bolygóméretek is méretarányosak egymáshoz képest.

Azért tegyük hozzá, hogy a Kepler-22b nem az első bolygó lakhatósági zónán belül, már több ilyen gázóriást detektáltunk korábban. Két kőzetbolygó-jelölt volt eddig, az egyik a HD 58812b, ami egy vörös törpe zónahatárán egyensúlyoz. A másik meg a Gliese-581 esete, aminél egy időben hat bolygóról is volt szó, köztük egy zóna közepén csücsülővel, de újabb vizsgálatok kétségbe vonták annak és egy másiknak a létezését, így a Gliese-581g egyelőre nem megerősített státuszú bolygójelölt csak. És különben is egy vörös törpékről van szó, nem Naphoz hasonló csillagról. A Kepler-22b ezzel szemben egy majdnem Nap-méretű, csak kicsivel halványabb csillaghoz tartozik. A keringési periódusa nincs ennek sincs egy év, csak 290 nap. Viszont ez határozottan egy kicsi bolygó, a sugara Földének 2,4-szerese.

Odaát a Puli Space blogon sikeresen fellángolt a holdraszállás ténye körüli szájkaraté, az önjelölt próféták egyik megsemmisítő érve pedig az volt, hogy de'jszen a felvételek, azok biza elvesződtek! Namost, erre két dolgot mondanék, de csak az egyiket fejtem ki bővebben. Az első: a fától az erdőt azért mégis látni kéne, és ugye más szemében a szálkát, sajátjukban meg... A másik pedig, hogy de boldogak lennénk, ha csak az Apollo-11 felvételei közül nem lenne meg eredetiben néhány! De sajnos nem így van. Azokkal egyébként az történt, hogy a mágnesszalagokat, amikre a Holdról érkező jeleket fogták a rádiós állomásokon, egyszerűen reciklálták. Az anyagot rögzítették a NASA-nál, lement a tévéadásban, a nyers felvételekről pedig egyszerűen nem gondolták, hogy majd valaha ekkora szükség lesz rájuk.

Montázs a részben helyreállított Apollo-11 tévéfelvételekből. A későbbi missziók már színes kamerákat is vittek (Apollo-14, Apollo-15 példának okáért), plusz a holdautókon volt a földről távirányítható darab is, ezzel vették fel a távozásukat.

Ennek megértéséhez utazzunk kicsit vissza a hatvanas-hetvenes évekbe. Nem állítom, hogy nagy mélységeiben ismerném azt az időszakot, elvégre nekem is időszámításom előtti, de legalább gondolkodjunk egy kicsit. Ma fényképek, filmek rögzítése meglehetősen egyértelműnek tűnik: javarészt minden gyárilag digitálisan készül, amit csak átmásolunk a számítógépre. Kész, el van tárolva, sztori lezárva, ugye? Aztán, ha elszáll a meghajtó, erőteljesen anyázunk a nyaralós videókat siratva, és megpróbáljuk mindenféle recovery programmal visszabányászni.

A Lunar Orbiter tekercsei a McMoon's-ban - egy bezárt McDonald's étteremben, ahol a LOIRP (Lunar Orbiter Image recovery Project) végül helyet talált magának.

Namost a hatvanas-hetvenes években egészen máshogy nézett ki a dolog: az adatokat analóg módon rögzítették, például filmre, konkrétan az első űrszondák komplett fotólabort vittek magukkal. Továbbá rádióadás segítségével továbbították a felvételeket, például a tévéadást a Holdról, amit aztán a Földön a vevőállomás rögzített mágnesszalagra. Ezek a szalagok nem voltak ingyen, de legalább nem volt nagy a kapacitásuk sem, ami az adatsűrűséget illeti (tessék visszaemlékezni a floppy-ra, és hogy manapság mi férne el 1,44 MB-on...). És megesett, hogy szalagok tönkrementek, elpusztultak, vagy reciklálták őket újabb adatok fogadására. De az analóg rögzítési módok nehézkessége csak az egyik összetevő volt. A másik fele a dolognak a tempó és a korszak adatkezelési felfogása volt.

Ron Evans (Apollo-17 CM pilótája, középen), holdi térképeket, feltehetően Lunar Orbiter felvételeket tanulmányoz Robert Overmyerrel és Farouk El-Bazzal közösen.

Tempó alatt értem, hogy például a Lunar Orbiter és Surveyor küldetések fő célja elsősorban nem a nagyközönség szórakoztatása volt (nem mintha a mai programok erre volnának - bocsi), hanem a terep előkészítése az Apollo számára. Szó szerint: előbbiek leszállóhelyek után kutattak, utóbbiak pedig a tényleges leszállást demózták a Hold felszínén.  Az adatokat pedig arra használták, hogy előkészítsék a terepet az emberek számára. Mire felmerült volna a további feldolgozás lehetősége, már ott kopogtatott az ajtóban az Apollo. És a hetvenes években arra sem gondolt senki, hogy majd lesz idő, mikor bármely háztartásban elegendő számítástechnikai kapacitás (vagy érdeklődés) lesz ahhoz, hogy ezekkel az adatokkal csak úgy foglalkozni kezdjenek. Akkoriban a NASA előállított pár jobb-rosszabb minőségű felvételt, amit aztán az újságok, könyvek, tévék leközöltek, és ennyi. De vegyünk sorra pár konkrét példát adatok elvesztésére, visszaszerzésére és elérhetetlenségére.

Sikeresen elstartolt Floridából a NASA rovere, és már el is kezdte fogyasztani a kilométereket a vörös bolygó felé. Az Atlas-V rakéta bármiféle fennakadás nélkül, tankönyvszerűen indult, ismét tökéletes startot produkálva. Videó itt.

Az izgalom most véget ért, ismét mernek levegőt venni a NASA-nál meg a JPL-nél, nem durrant apró darabokra a több, mint kétmilliárd dollárból megépült rover. (Tessék észrevenni, hogy a hasonlóan ambíciózus Fobosz-Gruntra tizenháromszor kevesebb pénzt költöttek az oroszok.) Lehet gyakorolni a lélegzet-visszatartást jövő augusztus elejéig, a szűk tíz perc alatt lezajló, de hajmeresztő landolás elérkeztéig... 

Vicces, hogy a NASA legkomolyabb Mars roverének startját alig lehet belenyomni a hírekbe a Fobosz-Grunt kálváriája okán, de azért emlékeztetnék mindenkit, hogy a Curiosity holnap délután fog startolni. Magyar idő szerint 16:02-17:45 között tart az indítási ablak (10:02-11:45 EST, ha esetleg nem jól számolnék), követni a szokásos forrásokon lehet majd (NASA TV, Spaceflight Now). Go MSL! Ja nem, go Curiosity!

Hogy két ellentétes közhellyel jellemezzem a Fobosz-Grunt sagát, ilyen csak a mesékben van, viszont az élet írja a legjobb forgatókönyveket. Az űrszonda ugyanis két héttel a start és két nappal a marsi indítási ablak bezárulta után végre kommunikál a Földdel. Az ausztráliai Perth-ben található ESA rádióállomás még 22-én este küldött újra utasítást a rádió bekapcsolására, de ezúttal nem egy nagy rádióantennával üvöltötték le az űrszonda fejét, hanem épp ellenkező utat választottak. A 15 m-es rádiótávcsövön található egy kis 1,3 m-es tányér is, és még e mellé felszereltek egy "feedhorn" antennát, egy kis kúpot, ami nagyon nagy szögtartományban, viszont kis teljesítménnyel, pár wattal sugárzott csak. Az ötlet onnan jött, hogy a rádiót úgyis úgy alakították ki, hogy a Földtől távol majd gyenge jeleket kell észlelnie és fogadnia, hátha azokkal jobban elboldogul most is. Plusz Perth felett nappal haladt át, mikor a napelemek is működtek, míg Bajkonurból éjszaka próbálkoztak.

A 15 m-es rádiótányér Perth-ben. A mellé szerelt kicsi parabolát, meg egy még kisebb kúp alakú antennát használták a kommunikációra.

A két módosítás pedig meghozta a gyümölcsét: 22-én este a rádió-bekapcsoló parancs elküldése után fogták is a szonda rádiójának vivőhullámát, vagyis magát a jelet, amit kibocsát, de akkor még nem tudták dekódolni azt. A következő áthaladásra egy nappal később, 23/24-én éjjel került sor (idők/dátumok UT-ben), amikor már sikeresen vettek telemetriai adatokat is. Ez még csak pár alapadat volt, miszerint működik az űrszonda áramellátása és kommunikációs berendezése. Az éjjeli második, Ausztráliából látszó áthaladás alatt igyekeztek részletes jelentést is kérni a vezérlő számítógéptől, de ennek részleteiről egyelőre nincs információ - vélhetően mert Oroszországban még kora reggel van, és meg kell várnunk, mire beindul a nap, és nekiállnak elemezni az adatokat.

Hogy innen hogyan tovább, még kérdéses. Továbbra sem tudjuk, hogy van-e hardveres gondja is az űrszondának, és az sem világos egészen, hogy tényleg ugrott-e a Mars. Az orosz vezetés ugyanis erősködik, hogy december elejéig még lehetséges elindítani a Phoboshoz. De ha nem, akkor még mindig ott a Hold, vagy egy jó kiválasztott kisbolygó. Stay tuned!