Az ESA Francia Guyanán található űrkikőtőjén jelenleg csak egyetlen hordozórakéta, az Ariane-5 teljesít szolgálatot. A tervek szerint még idén két taggal bővült volna a flotta, egy új taggal és egy régi ismerőssel a kisebb terhek indítására, de úgy tűnik, erre már csak 2010-ben kerül sor. A régi ismerős a Szojuz rakéta lesz, egész pontosan annak Szojuz-2 variánsa. Áttelepíteni az indítások egy részét Dél-Amerikába számos előnnyel jár, azon kívül, hogy nem a kazahokkal kell bizniszelni, a hasznos teher mennyisége is jelentősen megnő az Egyenlítőhöz közeli indítás miatt (GTO-ra 1,7 tonna helyett 2,8 tonna). A tervek szerint a bajkonuri illetve pleszetszki indítási procedúrával ellentétben csak a hordozórakéta fokozatokat szerelik össze és szállítják majd ki vízszintesen, a hasznos teher csak az indítóálláson kerül a rakéta tetejére. Ehhez szükség lesz egy mobil szerelőállványra, amit aztán az indításkor eltávolítanak a rakétától. Ennek az elkészítése viszont csúszik, így az első startra csak 2010 első felében fog sor kerülni.

A másik rakéta, a Vega teljesen új konstrukció, a kis terhekre szabott Ariane 1 utóda lesz. A rakéta három szilárd és egy folyékony fokozattal fog üzemelni, 1,5 tonna LEO kapacitással. Kisebb csúszások miatt ennek első tesztrepülése is 2010-re fog megvalósulni. A háromtagú flottát az Arianespace fogja menedzselni.

Ariane 5, Szojuz és Vega makettek

Újabb szivárgás miatt az Endeavour megint nem tud elindulni. Új időpont július 11-e. Az LRO/LCROSS startja viszont úgy tűnik, meglesz ma, ez eseményeket élőben lehet követni a Kennedy Space Center honlapján, itt. Egy rakás kamera feedje is elérhető az oldalon.

Menetrend:

20:15.: 175 perc a startig.

20:54.: túl vagyunk egy 30 perces várakozáson (BIH, Built In Hold).

21:34.: 90 perc van hátra, Centaur fokozat hajtómű-ellenőrzés.

22:50: a rakéta üzemanyaggal feltöltve, a végső 20 perces várakozásban vagyunk.

 23:00.: a startidőpont átkerült az indítási ablak végére, 23:12 helyett 23:32-re.

23:12.: rossz időjárás veszélyezteti a startot, de T-60s-ig biztos elviszik a folyamatot. Ha utána egy perccel nem száll a rakéta, holnapig várni kell. Egyelőre bíztató a helyzet.

23:20: Űrszondák belső áramellátásra kapcsolva, "Weather is green!!", "Eastern Range is "go" for launch."

23:34.: felszállt!

23:38.: első fokozat és orrkúp sikeresen levált.

00:15: sikeres pályamódosítás a Hold felé. Érkezés négy nap múlva.

A tovább után videóval.

A japán Kaguya űrszonda pályafutása ugyan véget ért, de hamarosan két másik űreszköz indul a Holdhoz. A páros a NASA LRO (Lunar Reconnaissance Orbiter) és LCROSS (Lunar CRater Observation and Sensing Satellite) műholdjaiból fog állni, egyben Amerika nagy visszatérése lesz a Holdhoz. Az Apollo óta ugyanis gyakorlatilag alig foglalkoztak kísérőnkkel, csak a '90-es években járt arra a Clementine és a Lunar Prospector. Az új páros indítása június 17-re van kitűzve, amit szinte biztos hogy elhalasztanak 19-re 18-ra, mert ütközik az STS-127  Endeavour tervezett startjával. Update: immár hivatalos, hogy a shuttle kapta a 17-i időpontot. A két űrszonda 18-án indulhat, illetve indítások lehetségesek 19-én és 20-án is.

Már az Atlas-V-ön várják a startot

Az LRO elnevezése nem véletlenül emlékeztet az MRO-ra, a feladat itt is hasonló, minden eddiginél részletesebb felmérést készíteni a Hold felszínéről. Ezt a felmérést tervezik majd használni az emberes küldetések tervezésénél, például leszállóhelyek kereséséhez. A műszerek vizsgálják majd a kémiai összetételt, elsősorban vízjég után kutatva, lézeres altiméter fogja mérni a domborzati viszonyokat. A legfontosabb műszer persze az LROC, a kamera, ami 0,5 m/pixel felbontású képeket fog készíteni, ezáltal láthtatóvá téve (ha nem is nagyon) az Apollo-program Holdon hagyott darabjait. A NASA szerint ez segíteni fog az Apollo összeesküvés-elmélet ("nemisvoltakaHoldon") cáfolásában. Szerintem meg nem fog, mert azt fogják rá mondani, hogy fotosop, de mindegy. Meg ugye ne vitatkozz hülyékkel, mert...

Az LCROSS küldetés profilja egész más, mint az LRO-é, a becsapódós vonalat erősíti. Az űrszonda magával viszi a Holdhoz a Centaur rakétafokozatot, amit egy pólus-környéki, örökké sötét kráterbe irányítanak, a cél pedig az esetleg ott rejtőző vízjég előcsalogatása. Jeget a Clementine mérései sejtettek, de a Lunar Prospector becsapódós kamikaze-akciója során nem lehett semmit kimutatni földi mérésekből. Az LCROSS ellenben át fog repülni a becsapódás által kidobott anyagfelhőn, in situ méréseket végezve, mielőtt ő maga is közelebbi kapcsolatba kerülne a kijelölt terület egy másik pontjával. A Földről szintén figyelni fogják mindkét becsapódást.

A Hold iránt ismét élénk érdeklődés mutatkozik, főleg hogy az "új liga" részére is elérhetővé vált, orbiterek, landerek, roverek is vannak tervben. Meg persze mindenki készíti elő a terepet a saját emberes programjához. Az újhullámos holdkutatást egyébként Japán indította el 1990-ben, 14 évvel az első korszakot lezáró Luna-24 után. A Hiten-Hagoromo páros inkább technológiai kísérlet volt, egyetlen tudományos műszert, egy porszámlálót tartalmazott mindössze. A Hiten erősen elliptikus Föld körüli pályáról indította útnak a Hagoromo-t. A miniatűr űrszonda minden valószínűség pályára állt a Hold körül, biztosítva a dobogós helyet Japánnak, de a rádiója napokkal korábban befuccsolt, így csak annyi biztos, hogy a hajtóműve működött. Később a Hitent is bejátszották a Hold köré, igaz a manőverhez szükség volt egy újfajta, alacsony energiájú transzferpálya kidolgozására, mert a konvencionális úthoz nem volt elég hajtóanyag. A Hitenen volt egy navigációs kamera is, ami 384x490 pixeles, 4 bites képeket készített. A végső pár képből készült az alábbi mozaik, a pötty a Hiten becsapódásának helye. A mozaikot Ted Srtyk készítette.

A fél évvel ezelőtti gondok után az erőre kapott marsjáró ismét megakadt, elásta magát a laza marsi porban. Az energiatermeléssel nincs gond, tart a marsi nyár, a napelemtáblák is szép tiszták. A marsi talaj viszont trükkös, emiatt került már kényelmetlen szituációba az Opportunity is, de most a Spirit gyakorlatilag tengelyig beásta magát.

A problémát bonyolítja, hogy a rover hasa is kényelmetlenül közel került a talajhoz. Hogy mennyire, az persze csak azután derülhetett ki, miután alánéztek a rovernek. Erre csak egy kamera alkalmas, méghozzá a robotkar végén található mikroszkópé, ami mikroszkóp-módra lett kitalálva, ergo pár centire lévő tárgyak fotózására, ezért attól messzebbi célpontok már nem esnek fókuszba. Az Opportunity műszerével készített tesztképek szerencsére elég részletet mutattak, ezért a Spirit is maga alá nézett.

És valóban, gyakorlatilag hozzáér a feltúrt törmelék a rover hasához. A szituációt elkezdték rekonstruálni a roverek földi tesztpéldányával, amihez először a megfelelő homokmintát kell kikeverni. Időközban a Sirit bal középső kerekét is vizsgálgatták, ami kezdett akadozni, de most rendben körbeforgott. A rover a probléma megoldásáig ezen a ponton végez méréseket, például a kitúrt világos port vizsgálja.

Fun fact: egy hét éves kisfiú, Julian küldött egy javaslatot a NASA-nak, hogy a robotkart letámasztva ki lehetne szabadítani a rovert. Az irányítók válasza szerint a kar nem elég erős, hogy kilökje a Spiritet, de lehet hogy hasznosítják az ötletet.

Az Opportunity eközben falja a métereket az Endeavour kráter felé, már közel 22%-át megtette az útnak. A mérnököket csak a kerékmotorokban időnként jelentkező túlfeszültség aggasztja. Az út során egy igen fiatal krátert is találtak, geológiai értelemben persze. A Resolution nevű képződmény mindössze úgy 100 000 éve keletkezhetett.

Felhajtottam még némi infót a szovjet TKSz űrhajóval kapcsolatban. Az Almaz program leállításakor a második generációs katonai űrállomás, az OPS(z)-4 gyakorlatilag elkészült, de soha nem állították pályára. A korábbi háromhoz képest (Szaljut-2, -3, -5) jelentősen továbbfejlesztett állomást már az új, nehezebb űrhajó fogadására alkalmas dokkoló szerkezettel szerelték fel. A másik végén megvolt a Szojuz fogadására alkalmas technika is, mivel a VA kapszula fejlesztése, emberes utazásra alkalmasnak nyilvánítása csúszásban volt.

Az OPS(z)-4 űrállomás raktáron

Az űrállomás mellett több VA kapszula és egyéb TKSz hardver is raktáron maradt. Az ilyen cuccokkal három dolog történhet: múzeumba kerülnek (ennek leggazdaságosabb módja az aktuális raktárban rendet tenni és pár táblát kitenni), ez lett a Burán-analóg sorsa is. Ha ez nem jön össze, az eszközök az enyészeté meg az enyves kezeké lesznek, lásd Burán v.1 és (egyelőre) Burán v.2. Harmadik lehetőség, hogy optimista befektetők pénzt látnak a dologban. 2005-ben az IAC-on egy japán üzletember, Hori Takafumi, a livedoor cég alapítója jelentette be a Japan Space Dream projektet. Öt éven belül TKSz-en alapuló űrhajókkal utaztattak volna pénzes turistákat az űrbe. Csakhogy Horit 2007-ben lesittelték csalás és pénzmosás miatt.

Hori-féle VA kapszula a 2005-ös IAC-on, Fukuokában. A fotót Radar kolléga készítette. (Tényleg, azt nem hangsúlyoztam az előző posztban, de a VA kapszula újrafelhasználható 50-100 alkalomig!)

A TKSz-ek ezután átkerültek egy másik céghez, a man-szigeti Excalibur Almazhoz. A cég nagyobban gondolkodik: megvették az OPS(z)-4-et, amiből űrhotelt szeretnének kifejleszteni. A cég alapítói Arthur Dula és Bruckner Hightower, mindketten jelentős tapasztalattal rendelkeznek már, Dula benne volt például a Conestoga projektben, a Spacehab-ben és űrfelvonós kutatásokban is. A névsorban továbbá több egykori űrhajós is megtalálható.

 És nagyjából ennyi, amit tudni lehet az Excalibur Almazról. A blogjukat kiürítették, bár a google cache-ből pár bejegyzés előhozható. A honlapjuk jelszavas, regisztráltak léphetnek csak be. Egy fórumbejegyzés szerint:

No, Excalibur Almaz has not "folded". Officially Excalibur Almaz is staying under the radar during the development and upgrade of hardware and systems. So, no news is good news.

There is a new team member, but I do not have the authority to reveal the identity of this person.

(Azaz a cég csendben csinálja a dolgait,  illetve egy új arc csatlakozott hozzájuk.) Végül pár extra kép a Novosztyi Kozmonautiki űrkutatással foglalkozó orosz újság honlapjáról.

KSzI, Kapszula Szpuszka Informaciji, Információkat Leszállító Kapszula (fordítás KGyST-től). Ilyenekben juttatták vissza a filmtekercseket az Almaz űrállomásról. Ezek gyakorlatilag hőpajzzsal, fékező rakétával és ejtőernyővel ellátott "hordók".

VA kapszulák a Krunyicsev gyár raktárában. Elöl felszállás előtti konfigurációban, mögötte pedig a leszállóegység, már a torony nélkül.

Az emberes program törlése után Almaz-T felderítő űrszondaként folytatta pályafutását az űrállomás-projekt. Csakhogy 1981-ben, tíz nappal az első start előtt a teljes Almaz-programot törölték, hogy 1986-ban újra felélesszék. Három indításból kettő sikeres lett, és a harmadik műhold, az Almaz-1 radarfelvételei segítettek megtalálni az éjszakai Antarktisz jegében rekedt Mikhail Somov jégtörőt 1991-ben.  Ezzel párhuzamosan egy civil, nemzetközi célú erőforráskutató változatot, az Almaz-1B-t is építeni kezdték, de a pénz elfogyott, a '93-ra tervezett indításból nem lett semmi. Az Almaz-1B azóta a Krunyicsev raktárában porosodik.

Miközben egy instrumentális zeneszám után nyomoztam, találtam az alábbi videót az intertubusokon.  

A felvételek a Mercury-programból valók, némi költői szabadsággal összefűzve, van itt Redstone és Atlas rakéta egymás után, de a legjobbak a csimpánzok.

Zene: The Go! Team - Get It Together. (Ja egyébként ezt a zenét kerestem.)

Őszre csúszik a Falcon-9 első felszállása, a késés egyik oka pedig a papírmunka. Rakétát indítani nem gyerekjáték, ezért a SpaceX-nek kisebb hegynyi, biztonsággal kapcsolatos dokumentációt kell prezentálnia a légierő, azon belül is Edward Bolton tábornok (45th Space Wing) számára, aki a Cape Canaveral-i indítások felelőse. Ennek a dokumentációnak az elkészítése tehát a csúszás egyik oka, a másik pedig a feladat komplexitása (vadonatúj rakéta első startja új starthelyről). A januárban függőlegesbe állított Falcon-9-et egyébként nem sokkal később újra leeresztették, és az első fokozatot hajtóművét a kilenc Merlin-1C-vel leszerelték és elvitték további bütykölésre. Türelem tehát, inkább legyen egy sikeres start hónapok múlva, mint sikertelen próbálkozások sora (lásd még: Falcon-1...).

Jó hír viszont, hogy a korábban elhalasztott Falcon-1 Flight 5 konkrét dátumot kapott. Ez lesz a kisebbik rakéta első valódi üzleti útja, a malajziai RazakSAT műholdat fogja pályára állítani, július 13-14. között.

Felkerült egy fotó is a SpaceX honlapjára az épülő Dragon űrhajóról, aminek egyre több alkatrésze készül el.

Középen a hermetizált teherszállító szekció, egyben visszatérő egység  első tesztpéldánya, az alatta lévő henger pedig a vákuumnak kitett "csomagtartó", az atmoszférát nem igénylő dolgok tárolására és a napelemek rögzítésére. A kettő közötti résbe fog majd kerülni a kapszula hővédő pajzsa. Legfelül a dokkoló mechanizmust védő, kompozit orrkúp foglal helyet.  A Dragon első tesztrepülésére a Falcon-9 második indításakor fog sor kerülni (gondolom ha az első aránylag sikeres lesz). Végleges formában valahogy így fog kinézni:

--------------

Forrás: SpaceX, Astroengine

Mercury, Gemini, Apollo kontra Vosztok, Voszhod, Szojuz. Mindenki ismeri ezeket a neveket, az emberes űrhajózás első lépéseinek letéteményesei voltak ezek az űrhajók. Ugyanígy a struktúrális eltérések is nyilvánvalók, míg az amerikaiak a kúp alakot részesítették előnyben a visszatérő egység számára (Orion, valaki?), addig a szovjetek a gömb, vagy harang alakra esküdtek. Kivéve egyszer.

Az 1960-as években a "civil" űrhajózással együtt az űr katonai felhasználása is gyerekcipőben járt még. Mindkét nagy nemzet úgy gondolta, hogy az emberes programok sikeresek lehetnek, mivel a műholdak ekkor még messze nem álltak olyan fejlettségi fokon - kezdetleges vezérlés, filmes fotózás mindenféle hátrányai: korlátozott nyersanyag, az exponált filmkazetták visszairányítása a földre, satöbbi. Így hát emberes űrállomások tervezésébe kezdtek, ahol az űrhajósok kedvükre fotózhattak, mindenféle katonai dolgokat csinálhattak az űrben amit a földön kitaláltak nekik, majd hazahozták a filmtekercseket. Amerikában ebből lett a MOL (Manned Orbital Laboratory) projekt, a Szovjetunióban pedig Almaz néven futott a program. Most azonban nem ezzel a részével foglalkozunk, a MOL-ból úgyse lett végül semmi, az Almazokat meg összeházasították a Szaljut állomásokkal, ez is megérne majd egy hosszabb posztot. Esszenciális összetevő volt ugyanis az űrhajó, ami fel-le hozza a legénységet, és még ráadásul valamennyire kényelmes átszállást is biztosít. Az USAF erre átalakított Geminiket használt volna, a hőpajzs felőli oldalra elhelyezett ajtóval.

USAF-logós Gemini B kapszula

A Szovjetunióban kicsit bonyolultabb volt a helyzet. A Voszhod hamar ipari hulladéknak lett nyilvánítva, eleve csak a Vosztok sebtében átalakított változata volt. Ott volt a vadonatúj Koroljov-féle Szojuz, csakhogy csúfosan megbukott első repülésén, megszakított küldetést és Komarov halálát okozva. Továbbá az űrállomást Koroljov fő konkurense, Vlagyimir Cselomej tervezte - akkor már tervezett hozzá saját űrhajót is, nem közösködünk, elvtárs, főleg ha szart gyártotok.

Cselomejék 1970-ben a katonai Almaz űrállomások számára tervezni kezdték a TKSz (Transzportnij Korabl Sznabzsenyija, Szállító-ellátó űrhajó) űrhajót. A TKSz két részből tevődött össze: a VA (Vazvrascsajemij Apparat, Visszatérő egység) űrkapszulából és az FGB (Funkcionalna-Gruzovoj Blok, Funkcionális-szállító blokk) lakó- és kiszolgáló modulból.

A dizájn jelentősen eltért az addigi szovjet elképzelésektől, Leonov egyenesen a "mi Apollónknak" titulálta. Valójában egészen másra tervezték. Az FGB szakasz 37 m³ lakható résszel rendelkezett, elöl a VA kapszula felé átjárással, a végén pedig egy másik dokkolóegységgel, az Almazhoz való csatlakozásra. Emellett 6700 kg terhet is bele lehetett pakolni. A VA űrkapszula 3 személyes volt,  némileg kisebb ugyan az Apollo CM-nél, de az űrhajósok űrruhát viselhettek, ami akkoriban épp nem volt "divat" a szovjet űrhajókon. Volt egy bejárata az oldalán és egy a fenekén, a hőpajzson, így akár légzsilipként is felhasználható volt az Almaz vagy az FGB számára. Az űrkapszulát önállóan is csatlakoztatni lehetett az Almazhoz, így az egyből űrhajósokkal is felbocsátható volt.

A VA űrkapszula, balra még rajta van az ejtőernyő tartálya és a mentőrakéta. Jobbra a Kozmosz-1443 visszatérő egysége.

Az első űrállomás, a civil Szaljut-1 1971-ben pályára állt, de újból hibák léptek fel. A Szojuz-10 nem tudott dokkolni, a Szojuz-11 háromfős legénysége pedig meghalt leszállás közben. Cselomejék sorban gyártották a hardvert, de a balszerencse tovább kísértett: két további civil űrállomás mondott csődöt. Az első Almaz katonai egység egy ideig úgy tűnt, sikeres lesz, gyorsan el is nevezték Szaljut-2-nek, de 11 nappal később az is bemondta az unalmast. Az ellentétek ismét kiéleződtek: Cselomej levelet írt a pártvezetésnek, melyben a Szojuz elégtelenségét fejtegette, és javasolta a további űrállomások automatikus, ember nélküli használatát, amíg a TKSz el nem készül! A levél azonban süket fülekre talált. (Több sikertelen küldetés oka lett egyébként, hogy ha az automatikus dokkolás nem sikerült, nem maradt elég üzemanyag a Szojuzban manuális próbálkozásra.)

Az új űrhajót veszett ütemben tesztelték: VA modulokból nem egyet, hanem egyszerre kettőket tettek a Proton rakétákra, hogy minél több adatot gyűjtsenek. Az első kész, teljes TKSz űrhajót 1977. július 17-én, Kozmosz-929 néven bocsátották fel, természetesen emberek nélkül. A TKSz-1 jól teljesített, rengeteget próbálgatták a manőverezést, illetve leválasztották és begyűjtötték a VA kapszulát. Csakhogy a jövő kezdett homályba borulni: a program csúszásban volt, Cselomej politikai patrónusa meghalt szívrohamban, helyére pedig a rakétatudós politikai ősellensége került, így a katonai program egyre inkább háttérbe szorult a civil űrállomások mellett. 1978-ban Cselomej űrhajós fia, Szergej, majdnem dekompresszió áldozata lett egy vákuumkamrában.

Grafika a második generációs Almazról, a TKSz-ről (elöl) és Szojuzról (hátul, elvileg...). Ez lett volna az első emberes útja a TKSz-nek.

A vég aztán 1979-ben jött el: beszüntették az Almaz programot, illetve erőforrásait beolvaszották az új civil programba, a Mirbe. Ezzel a TKSz első emberes repülésének célpontja, az újgenerációs Almaz állomás is füstté lett, pedig már legénységet is kijelöltek. Egy ideig még élt a remény, hogy a Szaljut-6-hoz indulhat egy TKSz, fedélzetén Glazskov, Makrus és Sztyepanov űrhajósokkal. A földi emberes próbák azonban annyi problémára derítettek fényt, hogy végül csak emberek nélkül indulhatott útnak a TKSz-2, 1981. április 25-én. 57 napnyi önálló repülés után dokkolt a lakatlan Szaljut-6-hoz, és ott is maradt bő egy évet, az űrállomás megsemmisítéséig. Nevet is csak a "mindent bele" Kozmosz-sorozatban kapott, mint Kozmosz-1267.

Az utolsó években még volt némi huzavona - két űrhajó készen állt, és bár '81-ben mégegyszer leállították az Almaz és TKSz programokat, utána majdnem emberes repülésre is futotta. 1982-ben újra összeéllítottak legénységeket, hogy a TKSz-3-on végezzenek katonai felderítést, a Szaljut-7-hez csatlakoztatva az űrhajót. Az űrállomés azonban nem bizonyult elég megbízhatónak, és katonai helyett szervízelő missziók indulta, Szojuzokkal. A két fel nem használt TKSz űrhajó '83-ban és '85-ben Kozmosz-1443 és -1686 néven, emberek nélkül csatlakozott az űrállomáshoz. Az utolsót be is lakták, ez volt ez első eset, hogy az űrben emberek használtak TKSz-hardvert. De ez már katonáskodás helyett a Mir számára volt tapasztalatszerzés, a moduláris űrállomás prototípusaként.

Szaljut-7 (alul) és Kozmosz-1686 (felül), Doppler-radarral leképezve

Bár sose használták arra, amire eredetileg tervezték, a TKSz öröksége nagyon is kézzelfogható. Az FGB szolgált alapul a Mir több moduljának, a Kvant-2-nek, a Szpektrnek a Prirodának és a Krisztallnak is. Sőt a mai napig ott van felettünk, mert az ISS legrégebbi darabja, a Zarja is a szovjet Apollo leszármazottja.

PS: aki tud javasolni magyaros átírást az orosz szavakra, nyugodtan kommentelje be. Köszönet KGyST-nek!

Az eddig Mars Science Laboratory munkanéven ismert, 2011-ben útnak induló marsjáró a Curiosity (Kíváncsiság) nevet kapta, mintegy folytatva a Mars Exploration Roverek, a Spirit és Opportunity filozófiáját. A nevet esszépályázaton lehetett jelölni, a nyertes a 12 éves, kansasi Clara Ma lett. A Curiosity ötször nehezebb lesz a MER-eknél, és elsődleges küldetése egy marsi évig, 686 napig fog tartani (ez az, ami a MER-eknél 90 nap volt). További lényeges különbség, hogy nem napelemek hanem egy RTG fogja árammal ellátni. Az RTG (radioisotope thermoelectric generator) a radioaktív plutónium bomlásakor felszabaduló hőből termel áramot (ergo RTG =/= atomreaktor!), így éjjel-nappal, porviharban és magas szélességeken is ugyanúgy használható. Mivel a plutónium lassan fogy, ezért a kezdeti 125 W-os energiatermelés 14 év alatt lecsökken 100 W-ra. Ami pedig azt jelenti, hogy a rover nyugodtan dolgozhat is ennyi ideig.

Mars Exploration Rover, Sojourner és Mars Science Laboratory Curiosity a JPL épülete előtt.

---------------

Forrás: NASA

Az alábbi fotóra bukkantam a Wikipediát túrva:

Az időpont 1917, az amerikai Mt. Wilson Observatory új óriástávcsövének 2,5 méter átmérőjű főtükrét fuvarozzák úttalan utakon az obszervatóriumba. A Hooker-távcső hatalmas előrelépés volt a kor 1-1,5 méteres távcsöveihez képest. Edwin Hubble ezzel a távcsővel bontotta csillagokra a közeli galaxisok képét, és bebizonyította, hogy azok nem a Tejút részei, hanem távoli, önálló csillagvárosok. Nem sokkal később pedig, részben a Hooker-távcső mérései alapján, Milton Humasonnal közösen felismerték a galaxisok vöröseltolódása és távolsága közti alapvető összefüggést.

A főtükröt amúgy három rétegben öntötték, mert a legjobb optikai üzem sem volt képes kezelni egyszerre 4 tonna olvadt üveget. A rétegek közti buborékok szép mintákat rajzolnak a tükör belsejébe, ami nem is színtelen, hanem zöld mint egy borosüveg. (További képek itt.)

Összehasonlításképpen itt egy másik fotó, 86 évvel későbbről:

A Large Binocular Telescope két 8,4 m-es főtükre közül az első érkezik az arizonai Mt. Grahamre. Az LBT kettős távcső 2008. januárjában látta meg az első fényt (mindkét "szemével"). Amint az interferométert is üzembe helyezik, a két összekapcsolt távcső felbontóképessége egy 22,8 m-es teleszkópéval fog megegyezni.