Vitriol
2008.04.26. 12:43
Véres vitriolba mártom pennám. Főbb szerkesztőnk (G.B.) ugyanis a minap arra kapacitált, hogy ha már a Lunohod-cikksorozatom mintegy parkolópályára kényszerült mindenféle elfoglaltságaim miatt, legalább valami hasznosat írjak én is erre a blogra, például kritikát. Könyvről. Rovatszerűen. Ez egyfelől valóban hozzám illő feladatnak tűnhet, hiszen komolyabb olvasóközönségre (a statisztikák alapján) azon írásaim tettek szert, amelyekben az ún. „frankómegmondó ember” szerepében tetszelegtem és az amerikai űrprogramot osztottam. Így persze könnyű sikert aratni; ez majdnem az Emberiséggel egyidős tapasztalat. Másfelől viszont tény, hogy irodalmi kritikát sosem írtam eleddig, pláne olyan könyvről, amit ajándékba kaptam. Most pedig sajnos ez fog következni – ajándéklófog-mustra.
Történt ugyanis, hogy az
És sajnos itt kezdődnek a problémáim. Először is: a könyv vastag – a főszöveg mintegy 340 oldalas, ami ebben a műfajban és témakörben igen durva. Például Steven Weinberg klasszikusa, Az első három perc, vagy Feynmantól a QED kb. 130 ritkán gépelt oldalra rúg, s nem sokkal hosszabb a Hawking-féle Az idő rövid története, vagy például a Martin Rees által elkövetett Csak hat szám sem. A nagyobb terjedelem önmagában persze egyáltalán nem baj, sőt. Én örülök, ha egy ismeretterjesztő mű alaposan a számba rágja a dolgokat.
- A hang nyomáshullámok formájában terjed a levegőben. Ezeket bizonyos értelemben hasonlóan lehet elképzelni, mint a vízhullámokat, amiket a Balatonon láttam.
- A hang a levegőhöz képest fix sebességgel terjed, megint csak a vízhullámokhoz hasonlóan, jó közelítéssel függetlenül attól, hogy a hullámhegyek milyen sűrűséggel követik egymást.
- Azt érezzük magasabb hangnak, aminél a hullámhegyek sűrűbben követik egymást. Erre mondjuk, hogy nagyobb a frekvenciája.
- A fény is hullámnak tekinthető, és frekvenciától független sebességgel terjed a vákuumban. (Itt most nyelünk egyet és inkább nem kezdünk el vonatkoztatási rendszerekről, meg a hibás éterhipotézisről brekegni, mert az azért egyelőre túlzás.)
- A vörös fénynek kisebb a frekvenciája, mint mondjuk a kéknek.
- A spektrum egy olyan valami, ami megmondja, hogy valaminek, pl. egy dobosnak vagy csillagnak a fénye milyen színű összetevőkből milyen intenzitásaránnyal keverhető ki. Pl. jó sok kék, egy kis sárga, egy pöttynyi piros. Spektrumot például prizmával lehet csinálni. Lehetőleg minél több ábrával kellene mindezt magyarázni.
Ezek nélkül énszerintem az átlagos adófizető polgár, még ha figyelt is annak idején a középiskolás fizikaórákon, nem fogja felfogni ezt a gondolatmenetet. De még így is helytelen következtetéseket vonhat le belőle, például ezt: a Doppler-effektus az, hogy ha a forrás egyenletesen gyorsulva távolodik, akkor egyre alacsonyabbnak észleljük a frekvenciát. Csakhogy nem ez a lényeg, hanem az, hogy akkor is folyamatosan mélyebb hangot hallunk, ha a szerencsétlen egyenletes sebességgel távolodik, és magasabbat, ha közeledik. Ehhez nem kell gyorsulás, ez csak fölöslegesen bekavar. (Azt most hagyjuk, hogy mennyivel kell mennie a vonatnak, hogy a másodperces ütéseket a peronon két másodperceseknek halljuk. Lehet, hogy a menetszélben a dobos kolléga kissé rosszul érezné magát…) Még egyszer: ezt a példát nem szőrszálhasogatás végett emeltem ki a szövegből, hanem mert jellemző. Négy-öt ehhez hasonlót még kapásból tudnék idézni, de most csak láttatni, bemutatni akartam egy jelenséget, a teljesség igénye nélkül.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
