A kiskorom egyik kedvenc írójáról elnevezett ATV (Automated Transfer Vehicle) a minap dokkolt az ISS orosz végéhez, amint hallhattuk. Na és? Miért lényeges ez? Mi történt itt? Az, hogy Európa készített végre egy űrhajót, ami komplexitásában és méretében is az Apollóhoz mérhető, emellett soha nem alkalmazott technológiákat használ, és kipróbálta sikerrel, rögtön az első repülésén.

Az ATV  mindent tud, amit egy embert szállító űrhajónak tudnia kell, csak éppen a Földre visszatérni nem. Ugyanakkor bizonyos értelemben több is, mint egy űrhajó. A hat hónapban, amit az állomáshoz csatlakozva tölt, gyakorlatilag teljes értékű modulként használják majd, mely extra munka- és raktárteret biztosít. (Ilyesmi a Szojuzokról vagy a Progresszekről nem éppen mondható el. Aki nem hiszi, zarándokoljon el a Közlekedési Múzeumba, és mérje fel Farkas Berciék kabinjának méreteit maga.) Szóval nyugodtan megjegyezhetjük: új modullal bővült a Nemzetközi Űrállomás. Az ATV fő feladatai közé tartozik továbbá az ISS pályájának folyamatos szinten tartása is; minden 10-45 napban begyújtják hajtóműveit az állomás légköri fékeződését kompenzálandó. Ennek a szolgálatnak (csakúgy, mint a hatalmas teherszállító kapacitásnak) a jelentősége különösen akkor válik nyilvánvalóvá, ha belegondolunk, hogy a shuttle-flotta öreg tagjait 2010-től már a repüléstörténeti és űrhajózási múzeumok várják Amerikában.

Ekkorka lett.

Egy tipikus ATV küldetés forgatókönyve a következő: a kouroui űrközpontból (Francia Guyana), egy Ariane-V rakéta hegyében szépen felemelkedik, kör alakú pályára áll, majd mintegy 70 perccel a start után elválik a hordozótól és aktiválja navigációs rendszereit. Néhány napig folyamatosan emeli a pályamagasságát, és „üldözőbe veszi” az ISS-t. A megközelítés érdekes része akkor kezdődik, amikor a cucc 30 km-rel repül az állomás mögött, és mintegy 5 km-rel alatta. Utóbbi azért lényeges, mert az égi mechanika alapvető törvényei értelmében alacsonyabb magassághoz nagyobb pályasebesség tartozik, így a hátralévő két kör alatt az ATV hajtóműkészletének túlzott herdálása nélkül az ISS közvetlen közelébe kerülhet. Ekkor kezdődik a bravúr: a teljesen automatikus, végig számítógéppel irányított végső megközelítés és dokkolás, melyre az ATV képes elsőként az emberes űrkutatás történetében. Az eddigi radaros technikánál kifinomultabb lézeres távolságmérési módszer is az ATV-n debütál. Ha bármilyen probléma adódik, mind az ISS, mind az ATV saját fedélzeti számítógépe utasíthatja a hajót a három előre beprogramozott ütközéselleni elhagyó-megszakító manőverre. A Jules Verne útján, a dokkolás előtti napokban pontosan ezeket tesztelgették; utoljára már csak mintegy kétszáz méterre az állomástól fordult vissza a hajó a szimulált megszakítás során; sikerrel. Ezek után már meg merték engedni a földi irányítók a hajónak a végső megközelítést és dokkolást, melyre most szerdán került végül sor, sikerrel. Maga a dokkoló mechanizmus egyébként azonos a Szojuzokon és Progresszeken használttal, ezt az egységet az ATV-kre maguk az oroszok készítik ugyanis. 

Miután a 19,4 tonnás monstrum biztonságosan összekapcsolódott az orosz Zvezda modullal, kiegyenlítik a nyomást a két járgány között, az ISS legénysége belebeg a hajóba és kirámolnak ezt-azt. Például ételt-italt, meg százkilónyi levegőt. Utóbbit kézzel nyitható tartályokból eresztik az állomás légterébe; mókás lehet. Az a tény egyébként, hogy az ATV az orosz szegmenshez dokkol érdekes következményekkel is járhat a jövőben: az orosz dokkolóajtók ugyanis kisebb átmérőjűek, mint az amerikai-európai-japán négyszögletes átjárók, és ezért az európai Columbus kutatómodul szabványosított kísérleti rackjei nem férnek át rajtuk. Ebből tehát az következik, hogy a nagyobb európai kísérleti berendezéseket nem az európai teherűrhajók viszik majd a fedélzetre, hanem (mindenféle cseremegállapodások nyomán) a shuttle-ök, ha meg már azok se járnak, akkor majd az erősen hipotetikus japán teherűrhajók, melyek az állomás ameriakai végén kötnek majd ki, állítólag.

Summa summarum: az ATV igen jól sikerült gyereke lett az ESA űrprogramjának, és komoly fegyvertény az öreg kontinensnek, hogy megépítette. Végre „méltó” terhet nyert az Ariane-V rakéta is; azt ugyanis annak idején a Hermes űrrepülőgép szállítására fejlesztették ki a franciák, ám a programot törölték. A hordozó azért megépült, de nem igazán akadt olyan űreszköz, mely ezt az indítókapacitást igényelte volna. Hát most van.

Az ARD visszatérése a légkörbe,
1998-ban (fantáziarajz). Ismerős, ugye?

És még egy dologra hadd hívjam fel a figyelmet: az ESA még 1998-ban sikerrel tesztelte az Apollo-kapszulára megszólalásig (és nem véletlenül) hasonlító kísérleti űrkabinját, az ARD-t (Atmospheric Re-entry Demonstrator), mely az első olyan európai termék lett, melyet visszahoztak a világűrből. A teszt eredményeit egy ISS-mentőkabin építéséhez kívánták felhasználni, ám később ezt a tervet is törölték. Vegyük észre azonban, hogy nem túl nagy, mondhatni bagatell szellemi és anyagi ráfordítások árán az ATV szállítókonténere helyére könnyűszerrel egy ilyen kabint lehetne biggyeszteni, és szinte kész is lenne az európai emberszállító űrhajó, ami ráadásul kísértetiesen hasonlítana az Orionra, melynek fejlesztésével a NASA éppen napjainkban szív. Talán nem véletlenül nyilatkozgatják itt-ott az ESA sajtósai, hogy az ATV mérföldkő a jövőbeli emberes bolygóközi utak előkészítése szempontjából. Valóban azzá válhat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.