Az Express-AM4 telekommunikációs műholdat még tavaly augusztusban vitte fel egy Proton rakéta, de elakadt félúton a geostacionárius pályára menet. Akkor úgy tűnt, az 51 fokos pályahajlású, ezer és húszezer km közötti ellipszisen maradt műhold mehet a kukába, mert a fedélzetén nem volt annyi üzemanyag, amivel átvihették volna a tervezett nulla fokos, harminchatezer km-es körpályára. Az ilyen, elakadt geostacionárius műholdak kellő értéket képviselnek ahhoz, hogy akár egészen kreatív módokat találjanak ki a megmentésükre és legalább korlátozott felhasználásukra, de az Express-AM4 esetében nem nagyon találtak ilyen opciót. Egészen addig, míg néhányan, köztük a déli féltekét kellően ismerő ausztrál szakemberek, ki nem fundálták, hogy alkalmas lehet az Antarktiszt ellátni szélessávú kapcsolattal, és létrehozták a Polar Broadband Ltd. nevű céget.

Az Express-AM4, még az Astrium szerelőcsarnokában

Az Antarktiszon ugyebár nem csak fókák és pingvinek élnek (jegesmedvék csak északon vannak), hanem kutatóállomások is. A probléma, hogy magas szélességeket, leginkább a póluson álló Amundsen-Scott állomást nem lehet az egyenlítő felett keringő geostac műholdakkal kiszolgálni, mert onnan nézve azok szinte horizont mentén sorakoznak, elég egy nagyobb hókupac, és már meg is szűnik a vétel. A Szovjetunióban erre találták ki a Molnyija pályát: nagyon elnyúlt, nagy inklinációjú ellipszisen keringve, az idő nagy részét Szibéria felett töltötték földtávolban, majd a földközeli szakaszon gyorsan átvágtattak a déli félteke felett. Természetesen a folyamatos lefedettséghez több műholdra is szükség volt. Visszatérve az Antarktiszhoz, az amerikai állomások esetében a kommunikációhoz jelenleg néhány, a NASA által leszerelt TDRS műholdat használnak. Ezek tulajdonképpen keringő átjátszó állomások, amivel a mindenfelé kóválygó űreszközök, mint akár az ISS számára biztosítanak folyamatos elérést.

Persze a TDRS-ek használata nem ideális megoldás, főleg, hogy a lefedettség így sem teljes, és a lyukakban csak az Iridiumos telefonok maradnak. Egy éve az NSF (National Science Foundation) gyűjtött is ajánlatokat az Antarktisz folyamatos, szélessávú műholdas kapcsolattal való ellátására, de a beérkező ajánlatok 100-500 milliót adtak műholdanként, startköltségek nélkül, ennyi pénzük meg nem volt rá. Az Express-AM4, bár egyedül van, de már odafönt, és a Polar Broadband szerint úgy 20 millió dollárból megoldható lenne az antarktiszi működés kiépítése. A pályáját geoszikronná, vagyis 24 órás keringési idejűvé alakítva, napi 14-16 órás elérést biztosítana, miközben Afrika felett körözne (a pályája elliptikus maradna, ezért a földfelszínhez képest előresietne, majd lemaradna, közben a pályahajlás miatt fel-le is vándorolna, lásd a videót alant). Az internetet pedig Dél-Afrikán át érné el.

Egy ekkora műhold adatátviteli kapacitását persze nem csak arra használnák, hogy a kutatók HD videókat nézegessenek a Youtube-on meg a Hulun. Egymaga képes lenne például az IceCube neutrínó-detektor napi egy terabyte adatát, az egyéb adatforgalmat az amerikai állomásokról, sőt még például a Vosztok állomás és Oroszország közti élő videókapcsolatot is kezelni. És ehhez nyugodtan hozzá lehet csapni egy, az egész kontinensre kiterjedő meteorológiai állomáshálózatot, esetleges orvosi konzultációkat és oktatási és PR lehetőségeket, hasonlóan az iskolásokkal videócsetelő ISS űrhajósokhoz. Hisz a műholdnak egész Oroszországba kellett volna tévét és internetet sugározni, ahhoz képest ez smafu. Bízzunk benne, hogy nyélbe tudják ütni a bizniszt, hisz olyan hírek is megjelentek a napokban, hogy hamarosan megsemmisítik az egész kócerájt a légkörben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.