Nap képe: Pioneer-10 40
2012.03.02. 22:13
1972. március 2-án startolt az első úttörő, a Pioneer-10, hogy kiderítse, átjuthat-e egy űrszonda a kisbolygó-övön és elérhet-e az óriásbolygókig. Ma már tán megmosolyogjuk ezeket a célokat, de ezek akkor születtek, mikor az űrkutatás egésze még a Vénusz-Hold-Mars hármasra korlátozódott (igaz a Holdra űrhajósok is mentek akkoriban). Nem lehetett tudni, hogy milyen sűrű a kisbolygó-öv, hisz a földi távcsövekkel csak a nagyobb égitestek látszódtak. A Pioneer-10 ezért inkább az útra volt kihegyezve, mint a végcélra, a Jupiterre: azt, és a többi nagybolygót majd a Voyagerek vizsgálták behatóbban.
A Pioneer-10 startol Cape Canaveralról az Atlas-Centaur rakétán.
Persze azért az integető emberkét ábrázoló aranylemezen túl számos tudományos műszerrel is felszerelték, köztük egy képalkotó fotopolariméterrel. Ez volt a szeme az űrszondának, de nem hagyományos kamera volt: egy igen szűk területen mérte a fényességet kékben és vörösben, a tényleges képet csíkonként készítette el, ahogy az űrszonda körbeforgott. Ma már egy amatőrcsillagász a földfelszínről is hasonló minőségű, ha nem jobb felvételeket készít, mint amire a Pioneer-10 képes volt néhány százezer km-ről, de attól még ezek az első felvételek, melyet emberkéz alkotta szerkezet küldött vissza a Naprendszer óriása mellől.
Egy távolabbi kép még az érkezés idején, a Nagy Vörös Folttal és egy hold árnyékával.
Közeledünk...
Az egyik legjobb felvétel, a legnagyobb közelség idején. Mivel itt az űrszonda elég jelentősen elmozdult, mire végigszkennelte a bolygót, vissza kellett torzítani a képet, hogy a tényleges látványt kapjuk. Szerencsére ma már egy számítógéppel és némi affinitással bárki megteheti. Ezek a képek Ricardo Nunestől származnak.
A Ganymedest is lekapta az űrszonda. A legtöbb adattal ellentétben ennek az eredeti, digitális változata is létezik még, jobb is a minősége, mint a többi, fényképként kinyomtatott, majd onnan beszkennelt képnek. Az adatok eltűnési hajlamával egy korábbi posztban foglalkoztunk részletesebben. A képen a korong bal felén felismerhető a nagy, sötét Galileo Regio, az Uruk Sulcus világosabb sávja és az Osiris kráter körüli fehéres paca (térkép itt), egészen hasonlóan a Galileo egyik felvételéhez.
Az elrepülés alatt készített felvételekből egy globális térképet is össze lehet rakosgatni.
Végül búcsúzóul egy Jupiter-sarló. A Pioneer-10-el ezután még a kétezres évekig tartották a kapcsolatot, az utolsó, alig detektálható jeleket 2003-ban vették tőle, mikor 80 csillagászati egységre járt tőlünk. Az úttörőt addigra már megelőzte az utazó, a Voyager-1, mint legtávolabbi űrszonda.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
_renton 2012.03.03. 02:33:40
Ha nagyon prosztón akarom föltenni a kérdést:
Az világos, hogy nemsokára lemerülnek az elemek, de van-e arra tipp, hogy utána meddig nem fog nekiütközni valaminek? :)
flimo13 2012.03.03. 14:35:23
KGyST · http://repules.tumblr.com 2012.03.03. 14:55:18
Az ütközés szerintem a legkevésbé valószínű (elvben kifelé csökken a sűrűség és így az esély), de nagyon hosszú távon semmi nem marad fent, szerintem ebben az esetben a csillagok sugárzása meg a különféle beérkező részecskék, mikormeteoritok amortizálják le a szondát, én tízezer-százezer évre tenném az élettartamot, de érdekes lenne erről olvasni valamit. Persze a maga módján ez is "ütközés".