A Vénusz-szonda a tavaly decemberi sikertelen pályára állási kísérlet óta kering a Nap körül, és lassan eljön az ideje az első pályamódosításnak, ha 2015-ben ismét meg akarják próbálni a dolgot. Előtte azonban el kellett dönteni, hogy megpróbálják-e a sérült OME (Orbit Maneuver Engine) hajtóművet használni, vagy a maradnak a kis RCS (Reaction Control System) segédhajtóműveknél. Szeptemberben ezért elvégeztek több, pár másodperces próbát az OME-vel, de a hajtóerő az eredeti teljesítmény 13%-át érte csak el. Ez arra utal, hogy nem csak a fúvóka kiszélesedő "szoknyája" törhetett le, hanem az égéstér utáni keskeny torok is.

Az Akacuki (Akatsuki) spéci kerámia fúvókája az OME végén, illetve az apró RCS hajtóművek. Jobbra két eset a földi szimulációkból: meglévő torokkal olyan 350 N-t még képes lenne előállítani az eredeti 500-ból, de ha teljesen elpusztult a fúvóka, a gázok az égéstérből egyből az űr vákuumába jutnak. A gáz jelentős része oldalirányba távozik, és alig keletkezik hajtóerő (40-50 N).

Így hát a további manőverezést és majd a pályára állást is az RCS-el kell végrehajtani, aminek hátulütője, hogy nem fogják tudni annyira lelassítani a szondát, mint eredetileg tervezték, és távolabbi, jóval elnyúltabb pályára fog állni a bolygó körül. Szintén probléma, hogy ezek a hajtóművek a tudományos program alatti pályamódosításokra voltak szánva, így alacsony teljesítményűek, és sokkal kevésbé hatékonyak, mint a főhajtómű. Az RCS-ek ugyanis csak hidrazint használnak, amit katalizátorral alakítanak át folyadékból gázzá, míg az OME oxidálószer segítségével égette volna el, jóval nagyobb hajtóerőt elérve ugyanannyi hidrazinból. Így vagy a pálya marad tág, vagy manőverezni nem marad mivel.

Szaggatott vonallal az eredeti, 30 órás keringési idejű pálya, folytonos vonallal, meg nagyságrendileg amit el lehet érni a segédhajtóművekkel. A pontos értékeket még számolgatják még, de több tíz, sőt száz naphoz közelítő keringési periódus várható. (Képek a részletes japán jelentésekből.)

Egyértelmű, hogy jóval visszafogottabb tudományos programra lesz csak lehetősége az Akacukinak, a kérdés, hogy egyáltalán eljut-e a megvalósításig. Az űrszonda tervezett élettartama ugyanis négy és fél év, és ennél hosszabb időbe fog telni visszatalálni a Vénuszhoz. Ugyanakkor az utazás nagy részét hibernálva fogja megtenni, és nem egy példa volt már a nominális élettartamot egy-két-huszonötször túlélő űrszondákra. A küldetés fontosságát pedig jelzi, hogy a lassan kiöregedő Venus Express-en kívül egyelőre nincs nagyon mivel kutatni a Vénuszt: az amerikaiaknál mintha stigma lenne a bolygón, az oroszok meg tervezgetik ugyan a visszatérést a Venyera-D-vel, de az talán 2020 táján vgy később lesz reális...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.