Íme a Wally Schirra nemrég elhunyt űrhajós életéről szóló írás második része, továbbra is Hartree-Fock billentyűzetéből. Előzmény.

Gemini

Mikor Schirra Kennedy elnökkel viccelõdött, már gõzerõvel folytak a Gemini-program elõkészületei. Az új tervben kétszemélyes ûrhajók szerepeltek, melyek képesek pályamódosításra, manõverezésre, más ûreszközöket megközelíteni. Ezek már igazi, pilótának való feladatokat jelentettek, s egyben a következõ logikus lépéseket a Hold felé vezetõ úton. Természetesen mindehhez új asztronautákra is szükség volt, így esett, hogy a három pax riveri cimbora - Schirra, Lovell és Conrad - a berepülõpilóta-iskola után újra egy kötelékben találta magát.

Wallyt, mint a legtapasztaltabb ûrhajósok egyikét az elsõ emberes Gemini-repülés pótlegénységének parancsnoki posztjára jelölték. Tartalék pilótává pedig a kilenc új ûrhajós egyikét, Tom Staffordot nevezték ki. A NASA-féle legénységrotációs rendszer szerint így õk lettek a Gemini-6-os repülés résztvevõi. Bár e küldetést csak egy naposra tervezték, célja annál fontosabb volt: megközelíteni egy korábban Föld körüli pályára juttatott Agena rakétafokozatot és összekapcsolódni vele. Az "ûrrandevú" kipróbálása és begyakorlása létfontosságú volt a jövõbeli holdutazásokhoz, melyek során két ûrhajónak meg kell találni egymást a Hold körüli pályán.

Az Agenát 1965 októberében, pár nappal a Gemini-6 elõtt állították volna pályára, csakhogy ez nem igazán sikerült; a hordozórakéta irányíthatatlanná vált, ezért távirányítással fel kellett robbantani. Így a készre szerelt Gemininek, mely ott állt az indítóálláson nem volt hová menni. Kellemetlen. Ekkor valakinek jött egy jó ötlete: halasszák az utat jó két hónappal, s az ûrrandevú céltárgya legyen a következõ emberes ûrhajó! Frank Borman és Jim Lovell már nagyban készültek a Gemini-7 repülésére, melynek fõ célja annak igazolása volt, hogy komolyabb egészségkárosodás nélkül el lehet tölteni két hetet a világûrben egy kabinban, melyben akkora tér áll rendelkezésre, mint egy kispolski hátsó ülésén. Orvosilag nagyon fontos dolog ez, ha az ember a Holdig el akar utazni, meg vissza. Zsúfolt repülési programjukban nem volt komolyabb manõverezésre idõ, de ez nem is baj, hiszen a randevú során õk a passzív fél; a megközelítés feladata Schirráékra hárul. Így esett tehát, hogy a Gemini-7 elõbb indult, mint a Gemini-6.

Bormanék már tíz napja éltek az ûrben, mikor december 12-én nekigyürkõztek Wallyék indításnak. A hangosbemondókban felhangzik a szokásos "6-5-4-3-ignition sequence starts", felbõgnek a motorok... majd leállnak! A rakéta nem emelkedik fel, és senki sem tudja, hogy mi történik. Ekkor a repülési rendszabályok azt diktálják, hogy a kabint azonnal el kell hagyni, erre pedig ebben a fázisban a Geminiken egyetlen mód van: katapultálni! A kart Schirrának kellett volna meghúznia, mégse tette. Átvillant az agyán, hogy ebbõl a (majdnem nulla) magasságból kirobbantani az üléseket nem egy életbiztosítás. Ez pedig egy folyékony hajtóanyagú rakéta; ha egyszer valami automatikus kapcsoló lezárta az égést, nem is indul újra. Másrészt nemcsak összetörnék magukat a katapultálással, hanem csúszna az egész program is, hiszen a Gemini-7-nek pár napon belül le kell szállnia, mert elfogynak a tartalékaik. Addig pedig nem raknák helyre a kirobbantott ajtajú hajót. Schirra nem katapultált tehát; azóta "lassúkez¿" eposzi jelzõ is hozzátapadt nevéhez.

Három nappal késõbb, amire kiderítették a hordozórakéta (bagatell) hibáját, végül megtörténhetett a start. A Gemini-6 és a Gemini-7 néhány centire megközelítette egymást a világûrben, simán átláttak egymás ablakán. Wallyék ezért különbözõ táblákat is vittek magukkal, melyeken különbözõ baráti szivatásokkal örvendeztették meg a másik hajó legénységét. A küldetés tervezésekor egyébként azt is felvetették, hogy a két hajó pilótái, Lovell és Stafford cseréljenek helyet egy ûrsétán. Aztán rájöttek, hogy ennek aztán tényleg semmi értelme nem volna, hacsak nem az, hogy Schirra és Lovell végre egy ûrhajóba kerülhet. De ez nem volt elég nyomós érv, úgyhogy kihúzták a programból.

Wallytól a Gemini-6 útja után akárhányszor megkérdezték, mi a legszebb odafönt, mindig ugyanazt válaszolta: az ûrbe kiürített vizelet látványa; ahogy a rengeteg apró jégkristályon szóródik a napfény. Mivel csillagászati fényképeket is készítettek útközben, poénból egy ilyen, vizeletes képet is csináltak a csillagászati kamerával. Aztán lent vakargatták a fejüket a szakértõk, majd végül megkérdezték Schirra parancsnokot, hogy "Bocsánat, de ezt melyik csillagképrõl készítették?" Mire Wally: "Ó, hát az az Urion csillagkép..." Hát igen. Az "Urion csillagkép" azóta is benne van az amerikai ûrhajós-zsargonban.

Apollo

Az, hogy nem Wally Schirra, Donn Eisele és Walt Cunningham lettek az Apollo-1 1967 január 27-i tüzének áldozatai, tulajdonképpen a véletlen mûve. A Gus Grissom, Ed White, Roger Chaffee összetételû alaplegénység mellett ugyanis õk voltak a tartalékok, s mint ilyenek, elõzõ nap õk is keresztülmentek a rutinjellegû visszaszámlálás-próbán Cape Kennedyn. Ekkor az ûrhajósok beülnek rendesen, ûrruhában a kabinba, lefuttatják a visszaszámlálást, csak éppen a rakéta nem megy sehová, nullánál az asztronauták kiszállnak és hazamennek. Hogy egy ilyen órákig tartó teszt unalmas, azt gondolhatjuk. De hogy veszélyes is lehet.. Mindenesetre Schirrának rossz elõérzete volt a teszt után.

"Amikor a trió hat hosszú óra után izzadtan és fáradtan kikászálódott a hajóból, Schirra nagyon is világossá tette, hogy nincs megelégedve azzal, amit látott.
- Hát nem is tudom, Gus - mondta Schirra, amikor késõbb találkozott Grissommal és az Apollo program menedzserével, Joe Shea-vel a pilóták szállásán, Cape Kennedyn - Nincs ezen a hajón semmi olyan hiba, amire rá tudnék mutatni., egyszerûen csak kényelmetlenül érzem magam benne. Valami nem cseng tisztán. (...) Ha bármilyen problémád lenne, én a helyedben otthagynám."
(Jim Lovell - Jeffrey Kluger: Apollo 13, Szilágyi Gábor ford.)

Az alaplegénység tesztjét Schirra már az irányítóközpontból figyelte, tehetetlenül. Egy rosszul szigetelt kábelbõl kipattant szikra miatt Grissomék néhány perc alatt halálra égtek a kabinban. Nem tudtak kimenekülni, mert nem volt idejük kinyitni az Apollo bonyolult, három rétegû, befelé nyíló (!) kabinajtaját; ez ugyanis hosszú perceket igénybe vevõ, többemberes munka lett volna.

A katasztrófa után következhetett a hibák megkeresése és kijavítása. Gyakorlatilag újra kellett tervezni az Apollo ûrhajó parancsnoki kabinját. Erre a húsz hónapra sokan, így Schirra is, mint az amerikai ûrprogram legsötétebb idõszakára emlékeztek, és nem csak a mérnöki nehézségek miatt. A NASA-t mindenféle politikai támadások is érték: athágják a biztonsági elõírásokat, nem tiszták a pályázataik, kegyetlen, teljesíthetetlen határidõket diktálnak a kivitelezõ cégeknek. Egy Walter Mondale nevû szenátor a teljes holdprogram beszüntetését követelte, mondván: ne költsük ilyesmikre az adófizetõk pénzét, mikor az USA egyes részein éheznek. A honatya hadjárata végül egy (a NASA-tól) független állami vizsgálóbizottság felállításához vezetett, amely kihallgatta az Apollo program és a kivitelezõk vezetõit, a mérnököket és az ûrhajósokat is. Végülis nagy nehezen zöld utat adtak az Apollónak. Közben a technikai bajokat is elsimították, sok egyéb mellett új, gyorsan nyíló kabinajtót szerkesztettek. Az új hajó elsõ 11 napos repülését 1968 októberére tûzték ki, s parancsnoka ki más lehetett volna, mint Wally Schirra. A hajót nem hivatalosan Phoenix-nek nevezte el, stílusosan a tûzbõl újraéledõ mítikus madárról.

Az Apollo-7 "101%-osnak" minõsített berepülõ útja mellesleg úgy is ismertté vált, mint az elsõ olyan űrrepülés, melynek során a legénység nyíltan fellázadt a földi irányítók ellen. Wally már a repülés elõtt komoly harcokat vívott a repülési terv készítõivel, akik mindenféle kísérletekkel akarták telepakolni az utat, ha már ilyen hosszú lesz. Wally szívéhez az ilyesmik sose álltak valami közel, fõleg ha egy új űreszköz elsõ tesztrepülésérõl volt szó. Ezerszer is elmondta: "mindannyian csak egy éve hordtuk a fekete gyászkarszalagot három nagyon jó emberért. Átkozott legyek, ha jövõre miattam kell valakinek hordania." Ám a csatákat ezúttal a Földön nem tudta megnyerni. Hanem ha már egyszer pályára állt! Oda az irányítók keze nem ér el...

A legénység mentségére szolgálhat, hogy túl jól működött az új űrhajón a klímaberendezés: mindhárman megfáztak, tüsszögtek, fájt a fejük, majdnem ki is fogytak a fedélzeten a gyógyszerekbõl. Ez megadta a kellõ alaphangulatot. Mégis jól haladtak a kitűzött feladatokkal, és sokkal gyorsabban végeztek velük, mint ahogy elõre tervezték. A problémák itt kezdõdtek: a houstoniak kiegészítõ feladatok, mérések elvégzését kérték a megmaradt idõben, ám ezeket - bármilyen csekélyek voltak is - Schirráék rendre megtagadták. Sõt: önkényesen eldöntötték pédául, hogy nem csinálnak meg egy TV-adást, amit pedig elõre megvettek és fõműsoridõben adtak volna az országos csatornák Amerikában. Ha ez nem lett volna elég, amikor Schirrának valamilyen cucc nem tetszett az új ûrhajón, a nyílt rádiósávon tett megjegyzéseket a "zsenikre" akik az adott alkatrészt tervezték. Rendesen kiakadtak az irányítók.

Amikor viszont egy másik idõpontban tényleg elkezdték a TV-közvetítést, frenetikus produkciót nyújtottak. Az adás így kezdõdött: "This is the Wally, Donn and Walt show from the Apollo room, high above everything...". A show közben az irányítóközpontban ott ült a jó öreg Deke Slayton, aki a Sigma-7 útján feltette Wallynak a nevezetes kérdést. Most eljött a visszavágás ideje: egyszer csak a TV-ben a fél világ arra lett figyelmes, hogy a parancsnok, miközben az űrhajót magyarázza a nézõknek, egy jókora papírlapot lobogtat az alábbi felirattal: "Deke Slayton, are you a Turtle?"

Slayton kénytelen volt reagálni, az egész irányítóközpont hallatára. Ám mikrofonját a Wally által teremtett hagyományhoz híven kikapcsolta, így az archívumok szalagjain hiába keressük a választ. A tábla feliratát ugyan az átlag nézõ nem érthette, de ezzel együtt a fedélzeti TV-adás - mely a maga nemében elsõ volt az űrkorszakban - óriási sikert aratott. Még egy speciális Emmy-különdíjat is kapott érte a legénység!

Az Apollo-7 mindent egybevetve rendkívül eredményes küldetésnek bizonyult, olyanyira, hogy a NASA bátran el merte küldeni már a következõ űrhajóját egy Hold körüli repülésre. Schirra, ahogy elõre bejelentette otthagyta az ûrprogramot, haverjai holdraszállásait az NBC stúdiójából kommentálta. Õ lett késõbb az Actifed nátha elleni tabletta reklámarca is, ezt a gyógyszert ugyanis az Apollo-7-en nagy tételben fogyasztották. Késõbb különbözõ cégeknek lett elnöke, ahogy ez lenni szokott, és még vagy egy tucat egyetemnek a díszdoktora. Újabban tevékenyen kivette a részét a NASA új Orion-programjának népszerűsítéséből. Szerette volna még látni, ahogy újra emberek lépnek a Holdra. Sajnos ez már nem adatott meg neki, két hete elvitte a rák. Nélküle az űrkutatás története egy nagyon eredeti fejezettel lenne szegényebb.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.