Repülő, benne Miklós

Ű: Mi ez a parabolarepülés? Ki szervezi, kiknek szól? Mióta pályázhatnak rá magyarok?

VM: A pararepülésrekrõl talán elõször is annyit mondjunk el, hogy itt fizikailag mirõl is van szó. Egy ilyen repülés teljesen úgy indul, mint egy "mezei" utasszállító gép útja. A szokásos "szintrepülés" mindaddig tart, amíg el nem érik az óceán fölött kijelölt kísérleti területet. Ekkor a speciálisan megerõsített Airbus-330-as repülõgép orrát a pilóta 47°-ban megemeli, s ettõl a gép aerodinamikai kiképzése teljesen elõnytelenné válik - azaz ha a motort "üresbe teszi" a pilóta, a gép nem siklik, hanem szabadon repül egy parabolaívet, mint egy elhajított kavics. Eközben a fedélzeten súlytalanság, de legalábbis mikrogravitáció van. Egy ilyen szakasz 20-25 másodpercig tart, és egy repülésen van belõle mondjuk ötven, köztük rövid, 1-2 perces szintrepülési szakaszokkal.

Lebegnek.

A gépet a Novespace nevû apró francia cég üzemelteti; voltaképpen az egész vállalkozás tulajdona ez az egy repülõgép, meg néhány irodának és mûhelynek berendezett konténer a bordeaux-i reptér szélén. Nem hiszem, hogy tíznél több fõállású alkalmazottat foglalkoztatnának.

Az ESA eddig évente meghirdette a Student Parabolic Flight Campaign-t azt hiszem már a nyolcvanas évek óta. Ez egy pályázat, melyen európai, felsõfokú képzésben részt vevõ diákok vehetnek részt, elsõsorban az ESA-tagországokból, de más olyan európai országokból is, melyek az ESA-val aláírtak egy ilyen szerzõdést, így Magyarországról is. Ha jól tudom, lassan hét éve van már erre lehetõség, érdekes, hogy mi voltunk az elsõ magyar csapat.

A pályázat arról szól, hogy egy diákcsapatnak egy felügyelõ tanár segítségével tervez egy ilyen repülésre egy kivitelezhetõ, ötletes kísérletet. Ha a terveket elfogadják, a csapat lehetõséget kap arra, hogy kísérletét feltegye a Novespace-os gépre a csapat két emberével együtt. Az ESA tehát magát a repülést és a szállást fizeti ki, minden más költséget, így a berendezés megépítésére, az utazásra valót stb., a csapatnak kell elõteremteni. Természetesen szponzorok útján.

Ű: Mikor jelentkeztetek rá? Mennyi idõtök volt az ötlet kidolgozására?

VM: Valamikor 2006 elsõ negyedévében írta ki az ESA a pályázatot és a repülésre szeptemberben került sor. Szumma szummárum ennyi idõnk volt. Persze, amint ez sejthetõ, egy ilyen fejlesztési folyamat nem úgy zajlik, hogy márciusban az ember lerajzol valamit, és akkor az szeptemberre úgy is fog kinézni. Az ESA és a Novespace szakembereivel hosszas levelezések, meg persze a saját próbakísérleteink alapján alapvetõ változásokon ment keresztül a design. Vicces, de igaz: a berendezés, mely végül Bordeaux-ba került szinte semmiben nem hasonlított arra a tervre, amit legelõször elküldtünk, és ami alapján kiválasztottak minket a pályázók közül. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a legutolsó változat alapján nem kerültünk volna be, sõt: pont a Novespace mérnöke kérte tõlünk a módosítások nagy részét. Tehát a terv kidolgozása összesen több mint fél évet vett igénybe; ezek után kb. két hónapunk maradt a "repülõ példány" megépítésére.

A spanyol csapat nagyon örül a súlytalanságnak.

Ű: Kik voltak a csapat tagjai? Mely egyetemekre jártok?

VM: A kísérlet szellemi atyja, és a csapat vezetõje jó barátom, Várhegyi Zsolt volt, aki a BME-n tanul. A felügyelõ tanár Babcsán Norbi volt, aki Berlinbõl "távirányította" a munkákat. Õ az egyik legjelentõsebb magyar szakembere a fémhabok kutatásának, márpedig a mi kísérletünk ezzel volt kapcsolatos. Nála dolgozott kint Németországban a csapat további két tagja, Filep Zsuzsi és Kornyik Miki, akik egyébként az ELTE és a Miskolci Egyetem összevont mérnök-fizikus képzését folytatták. Emellett Dianiska Balázs meg én, szintén ELTÉ-sek, Zsolttal a csapat budapesti részét alkottuk. Mi építettük meg lényegében magát az eszközt, míg a berliniek a bele való kísérleti anyagmintákat készítették.

Ű: Hol állítottátok össze a kísérletet? Vannak az egyetemeknek ilyen kreatív diákcsoportjai?

VM: A budapesti csapat a KFKI-AEKI egy műhelyében kapott lehetõséget az építésre és sok segítséget, így ott készült a berendezés túlnyomó része. Viszont bizonyos elektronikus részegységek és persze maguk a minták is Berlinben voltak, így aztán a teljes berendezés furcsa módon Bordeux-ban állt össze első alkalommal, a csapat két fele ugyanis hónapok óta ott találkozott elõször, addig interneten kommunikáltunk. Bizonyára sok kreatív diák van, akik érdeklõdnek az űrkutatás iránt az egyetemeken, sokan például részt vesznek az ESA más pályázatain, például az SSETI diákműholdakra fejlesztenek műszereket. Attól félek azonban, hogy ennél sokkal többen érdklõdnének ilyesmik iránt, csak valamiért nem jut el hozzájuk a lehetõségek híre. Ez egy kommunikációs (és nyelvi!) szakadék, olyan probléma amin változtatni kell. Ezért is, a mi projectünk fontos, hangsúlyos része az "outreach", azaz a népszerűsítés. Sajnos azonban hiába buzdítjuk az embereket, hogy menjenek parabolarepülésre, mert idén valamiért ezt a pályázatot az ESA nem írta ki. De más lehetõségek mindig vannak.

Ű: Milyen volt a helyszín, a nemzetközi közösség?

VM: A repülés elõtt mindenki a saját kísérletének végszerelésével volt elfoglalva, az említett okok miatt mi még jobban is, mint mások. Így kevés idõnk maradt ismerkedni, de ami tapasztalatunk volt, az nagyon pozitív. Az egyik német-olasz csapattal töltöttünk több idõt; velük nagyon jó viszonyt sikerült kiépíteni. Nem túl intenzíven ugyan, de még mindig tartjuk a kapcsolatot. A francia mérnökökrõl, akik a kísérletünket felülvizsgálták azt tudom mondani, hogy szerintem nagyon korrekt, felelõsségteljes szakemberek. Az ESA részérõl delegált szervezõk, PR-osok is egytõl egyig nagyon jó arcok voltak.

Ű: A repülés hírét az egyetemen hogyan fogadták? Elég kevesen hallottak hazánkban a csoportról, szerinted ennek mi lehet az oka?

VM: Az egyetemen szerencsére nem kellett nagy irigykedéssel szembesülnünk, mert a repülés híre valóban nem nagyon kapott szárnyra a magyar médiában. Egyszer, amikor a parabolarepülés egyenpólójában feszítettem például az egyik órán, valaki megkérdezte tõlem, hogy miért hordok ilyen gagyi pólót... Arra még nem sikerült rájönnöm, hogy a magyar médiagépezet hogy működik. Könnyű lenne azt mondani, hogy a kísérõ újságírónk, Németh Csaba nem csinálta jól a dolgát, de ezt nem lehet ezzel elintézni. Hiszen megjelentünk az internetes hírportálokon, napilapokban, sõt a TV-híradóban is. De pár héttel a mi repülésünk után ugyanezen a gépen hajtották végre az elsõ műtétet súlytalanságban; ennek ugyan semmi magyar érdekeltsége nem volt, a lapok mégis sokkal nagyobb, féloldalas cikkeket hoztak az eseményrõl. Õszintén szólva nem tudom, mi alapján döntik el a média szakemberei, hogy mire "harapnak rá" jobban, és mire nem.

Ű: Végül egy személyesebb kérdés, kérés: kérlek pár szóban mesélj a repülésedrõl, milyen élmény volt?

VM: Csak azt mondhatom, amit mindenki vár: a súlytalanság fantasztikus. Az ember megfogadhatja, hogy nem vigyorodik el, amikor elõször beáll ez az állapot, de ez nem fog menni. 22 év alatt megszoktam a saját súlyom és akkor hirtelen... eltűnik! Utána elkezdheted újra tanulni a Newton-törvényeket. Ha fölkenõdsz a plafonra véletlenül, semmi pánik, csak pöccintsd el magad a kisujjaddal a tetõtõl, és már közeledik is a padló. Másrészt ez a 20-25 másodperc rettenetesen rövid idõ. És úgy kell számítani, hogy mire véget ér, ne a plafonon legyél éppen, mert akkor nem is egy g, hanem mindjárt 2,5 g gyorsulás vág a padlóhoz. Nem véletlen, hogy az egész utastér ki volt párnázva... A repülés jellegzetes alapzaját adta, hogy a súlytalansági szakasz végén kacatok, emberek, satöbbi, egyszerre - vudizzs! - lezuhannak. Tartózkodni kell viszont a hirtelen mozdulatoktól, mert az egensúlyszervek teljesen megbolondulnak. Az egyik füled például azt mondja az agyadnak, hogy állsz, a másik azt, hogy fekszel, a szemed meg azt, hogy éppen fejjel lefelé lógsz. Idõbe telik, míg az agy rendet rak a bejövõ adatok között, és kiszámítja, hogy mit kell csinálnod. Repülés elõtt egyébként osztanak mozgásbetegség elleni tablettát. Ennek viszont az a mellékhatása, hogy egy órán belül úgy elálmosodsz, hogy majdnem elalszol. Ezért úgy a repülés fele táján körbejár a fedélzeten az orvos, és koffein-tablettákat ad a résztvevõknek. Ez vicces. Meg az is, hogy a repülõgépen nincs WC, úgyhogy repülés elõtt nem szabad sokat inni. De azért mindenkinél ott volt egy műanyag flakon. Balázs használta is. Igazából az élményrõl legalább olyan hosszan lehetne mesélni, mint ameddig az egész repülés tartott. Ám a legtanulságosabb az egészben nem is ez volt, hanem hogy megtudtuk, hogy milyen egy csapatban dolgozni. Rengeteg pozitív és negatív tapasztalatot szereztünk, tudjuk milyen hibákat követtünk el és mit csináltunk jól. Ez rettenetesen fontos, felbecsülhetetlen értékû tapasztalat.