Elöljáróban: az alábbi cikket nem én, hanem korábban Hartree-FockCares néven kommentelő júzer írta.

Pár éve, tanulás helyett szerény űrtörténeti gyűjteményembe menekülvén kezembe akadt a budapesti amerikai nagykövetségnek egy kiadványa, egy színes-szagos A3-as méretű prospektus, melyet az Apollo-11 történelmi repülése tiszteletére adtak ki, 1969-ben. Ezt annak idején ingyen osztogatták bárkinek, aki vette a bátorságot és benézett a – nyilván erősen állami megfigyelés alatt álló – követségre. A lényeg: a kiadvány végefelé egy térkép ragadta meg a figyelmemet; egy Hold-térkép a tervezett Apollo küldetések leszállási helyeivel – egészen Apollo 20-ig! Namármost a valóságban sajnos mindezidáig az Apollo 17-es volt az utolsó holdexpedíció, 1972-ben. Sejthetjük, hogy a hatalmas és komplex Saturn-V-Apollo űrhajórendszer alkatrészeit már évekkel a repülés előtt megépítik, legalább valamilyen szintig. Véletlenül tudom például, hogy az 1970-ben szerencsétlenül járt Apollo 13 műszaki egységét (amiben a robbanás történt) 1965-66-ban szerelték össze, azaz 4-5 évvel a repülés előtt! Ha tehát egy 1969-es irományban 1972-re tették az Apollo-18-20 küldetéseket, akkor márpedig ezeknek a sosem repült űreszközöknek valahol, legalább félkészen létezniük kell! Elhatároztam, hogy nyomába eredek ennek a kérdéskörnek. A történet, amire bukkantam néha már egy brazil szappanoperára emlékeztet, szó szerint csattanós befejezéssel.

Kennedy híres 1961-es ígérete, melyben „elküldte” Amerikát a Holdra, 1969-ben valóra vált. Az 1968 végén beiktatott Nixon-adminisztráció ezután egyáltalán nem volt már olyan lelkes az űrprogramok iránt, mint az előző két kormányzat. (Kennedy és Johnson nevét a NASA híres űrközpontjai őrzik, hogy, hogy nem Nixonról nem neveztek el ilyesmit…)

Jöttek tehát a megszorítások. Még ’69-ben az Apollo-20 holdexpedíciót gyorsan kihúzták a programból. Tudniillik építették már a Skylab űrállomásokat, melyekről azt kell tudni, hogy Föld körüli pályára telepítendő hatalmas (75 tonnás) emberlakta űrlaboratóriumok voltak, melyeket egy igen frappáns megoldással a holdutazáshoz használatos Saturn V hordozórakéta harmadik fokozatából készítettek, oly módon, hogy az üzemanyagtartályt lakóegységgé alakították át. Így tehát ezt is a Saturn V-tel (illetve annak első két fokozatával) kellett följuttatni. A Nixon-kormány gyorsan kihuzatta a második Skylabot a programból, és az elsőt is kihuzatta volna szívesen. Végül magára az állomás fejlesztésére adtak pénzt, de a hordozórakétára nem. Világos volt tehát, hogy a rakétát a Hold-programtól kell elvonni. A Skylab űrállomás egyébként három legénységet fogadott 1973-74-ben és minden idők egyik legsikeresebb tudományos űrkísérletének bizonyult. De erről majd később.

Egyelőre ott tartunk, hogy az Apollo-18 és –19 hordozórakétái 1970-re már elkészültek, csakúgy az anyaűrhajók is, és a holdkompokat is építették. Eközben az Apollo-15 legénysége már készült utazására, és természetesen a tartalék személyzetük is. Ez azért lényeges, mert a NASA-féle legénység-rotációs rendszer szerint a 15 tartaléklegénysége lett volna a 18-ra kijelölt első számú legénység. Ők voltak: Richard „Dick” Gordon, Vance Brand és Harrison „Jack” Schmitt, utóbbi az első és utolsó geológus, akit holdutazásra jelöltek. (Mindenki más hivatásos pilóta volt.)

1970-ben azonban történt egy s más. Áprilisban az Apollo-13 legénysége majdnem meghalt az űrben. A NASA a repülést „szerencsés kudarcnak” minősítette, teljes joggal. Ha ugyanis a robbanás csak másfél nappal később következik be, a legénységnek nem lett volna esélye sem a túlélésre. Egy kicsit meg is ijedtek ettől, a NASA vezetőség már nem küzdött olyan hevesen az újabb költségvetési megszorítások ellen, bár elemzők szerint kis lobbizással ment volna a dolog. Egy szó mint száz: szeptemberre az Apollo-18 és –19 is gyorsan lekerült a napirendről. Az űrhajórendszerek addigra teljesen készen álltak a gyárakban...

Huntsville, 1968. A „Guppi” nevű döbbenetes teherszállító  repülőgépet szétnyitják, és kivontatják belőle az S-IVB rakétafokozatot.  Látszik az üzemanyagtartály, amiből majd a Skylab lakótér lesz.

 

1. kép: Huntsville, 1968. A „Guppi” nevű döbbenetes teherszállító repülőgépet szétnyitják, és kivontatják belőle az S-IVB rakétafokozatot. Látszik az üzemanyagtartály, amiből majd a Skylab lakótér lesz.

A Skylab.

2. kép: A végeredmény, 1973-ban, Föld körüli pályán. Kicsit összebarkácsoltnak tűnik ugyan mai szemmel, de mégis, a Mir előtt talán a legsikeresebb űrállomás volt.

A NASA eredeti tervei szerint a Hold részletesebb vizsgálatát célzó ún. J-küldetések az Apollo-16-tal kezdődtek volna. Ezek többnapos felszíni tartózkodást, több holdsétát, és a holdautó használatát is magukba foglalták. Most, az új helyzet fényében úgy döntöttek, hogy az Apollo-15 eredeti repülési tervét eldobják, és ehelyett az lesz az első J-misszió, hogy az utolsó három repülés minél nagyobb tudományos hasznot hajtson. A J-küldetés azonban átalakított holdkompot igényelt, amiben több üzemanyag van, és például hely a rovernek.

Semmi gond, mondták, hiszen Apollo 16-tól 18-ig már megépültek a J-holdkompok, ezeket használjuk majd most a 15-östől a 17-esig. A válasz tehát arra, hogy a 18-as holdkompja hol van, az, hogy nem valami eldugott múzeumban, hanem Apollo-17 (Challenger) „álnéven” – a Holdon! Kérdés akkor viszont, hogy hol van az eretileg az Apollo-15-re szánt, teljesen kész holdkomp? Ez meg, mint kiderült, a Kennedy Űrközpontban lóg a plafonról.

Az eredetileg az Apollo-15-ös küldetésre szánt holdkomp a KSC látogató központjában.

 

3. kép: Az eredetileg az Apollo-15-ös küldetésre szánt holdkomp a KSC látogató központjában.

Az Apollo-18 többi része pedig, a 111 méteres Saturn-V rakétával együtt Houstonban „nyugszik”, darabokra szedve. Az időjárás igencsak kikezdte a szabad ég alatt eltöltött hosszú évtizedek során. Pár éve közmegmozdulás indult „Mentsük meg a Apollo-Saturn-V-öt” címszóval, az emberek elkezdtek adakozni a holdhajó renoválására. Ez mára szépen meg is történt, és egy impozáns csarnok is épült a rakéta befogadására.

Az Apollo-18 renoválása. Leszerelik a parancsnoki egységet
(2006).

 

4. kép: Az Apollo-18 renoválása. Leszerelik a parancsnoki egységet (2006).

A jómunkásemberek a műszaki egységet is eltávolítják.

 

5. kép: A jómunkásemberek a műszaki egységet is eltávolítják.

Miután a 18-ast kihúzták a programból, a tudományos közvélemény igen-igen felháborodott, hogy a geológus Jack Schmitt ily módon elesik a holdutazás lehetőségétől, pedig annak idején a Nemzeti Tudományos Akadémia sokat lobbizott azért, hogy tudósokat is bevonjanak az űrhajósképzésbe, és például Schmitt-et személy szerint ők ajánlották. Megkezdődött tehát a huzavona, melyben felvetődött például, hogy az Apollo 17 kijelölt legénységét (Gene Cernan, Ron Evans és Joe Engle) egy az egyben cseréljék le a 18-asokkal. Végül az a megoldás született, hogy csak Engle-t cserélték Schmittre, aki így lett az utolsó ember, aki kilépett a Holdra. (Szegény Engle nem is repült még tíz évig, amikor aztán a Columbia űrrepülőgép második tesztrepülésén lett parancsnok.)

Joe Engle sokat gyakorolt a létrával, de az utolsó
“kis lépést” már nem tehette meg.

 

6. kép: Joe Engle sokat gyakorolt a létrával, de az utolsó “kis lépést” már nem tehette meg.

1971-re tehát már világos volt, hogy ki lesz az Apollo-17 személyzete, az Apollo-16 csapata és a tartalékaik pedig már javában gyakoroltak. A rotációs rendszer értelmében a 16-os tartalékai lettek volna a 19-re kijelölt legénység. Ők voltak Fred Haise, aki rajta volt a szerencsétlenül járt 13-ason, és két újonc, Gerry Carr és Bill Pogue. Utóbbi kettőt aztán átrakták a feljövő Skylab-programba, ahol Ed Gibsonnal 1973-74-ben végrehajtották sokáig időtartam-rekordnak számító, és tudományos szempontból rendkívül sikeres 84 napos űrutazásukat.

Az Apollo 19-nek szánt Saturn-V-ös rakéta a floridai Kennedy Űrközpont látogató-központjában fekszik. Sokáig szintén szabad ég alatt állt, de még a 90-es években fedél alá került, oda, ahol az eredeti Apollo-15 holdkomp lóg. A 19-es holdkompot nem fejezték be teljesen, de alsó része, a leszálló fokozat (Descent Stage) egyes legendák szerint megegyezik a huntsville-i Space and Rocket Center múzeumában kiállított holdkompéval (melynek a teteje azonban csak dekoráció).

Panorámakép az Apollo-19-hez épített Saturn-V rakétáról.  KSC látogatóközpont, 2006

7. kép: Panorámakép az Apollo-19-hez épített Saturn-V rakétáról. KSC látogatóközpont, 2006.

A Skylab-űrállomás 1973-ban került Föld körüli pályára, mint már említettük, az Apollo-20-nak szánt rakétával. Az állomást három legénység látogatta meg, mégpedig a hátramaradt Apollo anyaűrhajókkal, melyeket a Saturn-V „kistestvére”, a Saturn-IB állított Föld körüli pályára. Igen mókás látványt nyújtott, ahogy a holdexpedíciókhoz épített indítóállvány mellé a Saturn-IB-t egy „sámlira” állították föl, hogy felérjen a tetejéig. (Jelzem, azért a Saturn-IB sem kicsi, például magasabb mint a manapság használatos Space Shuttle-rendszer, és kapacitása nagyjából megegyezik az oroszok Proton-rakétájával, amivel a Nemzetközi Űrállomás orosz moduljait lődözik föl.)

Saturn IB hordozórakéta a Skylab-et kiszolgáló egyik Apollo
űrhajóval, a “sámlin”.

 

8. kép: Saturn IB hordozórakéta a Skylab-et kiszolgáló egyik Apollo űrhajóval, a “sámlin”.

Az Apollo-19-re szánt űrhajót is végül ekkor „sütötték el”, a Skylab egyik legénységét szállította.1 Ezzel együtt a NASA-nak öt darab készre szerelt Apollója maradt, a hozzájuk való Saturn IB-kkel együtt.

Ugyanakkor nagy kérdés maradt, hogy a fűtőanyagcellákkal működtetett Apollók, melyeket azelőtt csak a max. 2 hetes holdrepüléseken használtak, hogy fognak beválni szállító űrhajónak. Mi történik, ha egy ilyen űrhajó adott esetben hónapokig az űrállomáshoz van dokkolva, és addig az összes rendszerét kikapcsolják? Mi van, ha nem lehet hazatérés előtt visszakapcsolni? Ezért a NASA úgy döntött, hogy a Kennedy Űrközpontban készenlétben tartja az egyik űrhajót mentőcsónaknak. Valahogy beszereltek még két széket a parancsnoki egységbe, így tehát öt embert fogadhatott be. Tehát a mentőhajó két űrhajóssal szállna fel, dokkolna az állomáshoz (direkt ezért volt a Skylabon még egy „kikötő”), és hazahozná a többieket. Erre a hipotetikus küldetésre az Apollo-18-as holdrepülésről lecsúszott Vance Brandet és a fizikus Don Lindet jelölték.

Majdnem szükség is volt rájuk az utolsó Skylab-repülésen, amikor az Apollo helyzetstabilizáló rakétái közül néhányban szivárgást észleltek. De végül arra jutott a földi irányítás, hogy ez nem is akkora baj...

Az utasok elhelyezkedése az ötszemélyessé alakított Apollo-kabinban,
és Vance Brand aláírása.

 

9. kép: Az utasok elhelyezkedése az ötszemélyessé alakított Apollo-kabinban, és Vance Brand aláírása.

Egy 1971-es kormányközi megállapodás értelmében az USA és a Szovjetunió közös űrrepülést készített elő 1975-re. Úgy döntöttek, hogy Vance Brandnek már igazán jár egy utazás – tulajdonképpen addigra többet tudott az Apollo anyaűrhajóról, mint bárki más, ráadásul orosz magánórákat vett hétvégenként, nyilván nem véletlenül...

A legénység parancsnoka Tom Stafford lett, az egyik legtapasztaltabb NASA-űrhajós, a harmadik tag pedig Deke Slayton, aki röpke 16 éve várt az űrutazásra egy jelentéktelen orvosi probléma miatt (és szintén, hogy, hogy nem oroszul tanult egy ideje).2 A szovjet legénységben pedig ott csücsült Valerij Kubászov, aki később a mi Farkas Bercink parancsnokaként is repült. A NASA készenlétben tartotta a mentőűrhajót a Szojuz-Apollo repülés idején is, de szerencsére ezúttal se volt rá szükség.

Amikor az Apollo belecsobbant az óceánba, sok-sok ember megkapta a munkakönyvét. Nem volt tervbe véve újabb űrrepülés egészen a fejlesztés alatt álló Space Shuttle első útjáig. A Skylab hibernált állapotban keringett a Föld körül; a program szerint majd az űrrepülőgéppel látogatnák meg… És mindeközben ott állt a „sámlin”, az indítóállványnál, a rakéta hegyén: a mentőűrhajó!

Ekkor támadt valakinek egy nagyon jó ötlete: egy legénység menjen föl az Apollóval a Skylab-hez egy 20 napos küldetésre, melynek végeztével az űrhajó hajtóművével magasabb pályára állítanák az űrállomást, hogy nehogy lefékeződjön a légkör ritka részecskéi által, és „leessen”, mire az űrrepülőgép kész lesz. Ez minden idők legolcsóbb űrrepülése lett volna, hiszen minden készen állt. Hihetetlen bölcsességgel a NASA azonban úgy döntött, hogy egy ilyen küldetésre nincs szükség.

Az űrrepülőgép fejlesztése azonban természetszerűleg késett (a valaha ember által alkotott legkomplexebb repülőeszköz építéséről van szó), a légköri fékeződés pedig jóval erősebb volt a vártnál, a szokatlanul élénk naptevékenység miatt. Tehát 1979-ben a Skylab félreérthetetlenül a Föld felé tartott, mégpedig teljesen irányítatlanul. Az világos volt, hogy egy ekkora monstrum nem tud teljesen szétégni a légköri súrlódás miatt, hanem bizony jókora darabok fognak hullani az égből, ki tudja hova. A NASA igazi veszélybe sodorta a világot, legalábbis azt a részét, ami fölött a Skylab pályája elhaladt, mondjuk közép-Anglia földrajzi szélességétől le egészen a Tűzföld szélességéig (+50°-tól –50°-ig). Pár körrel a becsapódás előtt a számítások alapján úgy tűnt, hogy az űrlabor egyenesen Washington felé tart. Ekkor jegyezte meg Don Lind cinikusan az irányítóközpontban, hogy: „úgy látszik, mégis van némi igazság a rendszerben…”. Lind egyébként minden bizonnyal rajta lett volna azon a bizonyos 20 napos „ingyen”-repülésen. Végül a Gondviselés megkönyörült az USA keleti részén (és minden bizonnyal a NASA létén is), mert még egy fél fordulatot megtett a pályáján a Skylab, és végül az Indiai-óceánba és Ausztrália sivatagos (lakatlan) részére szóródtak a darabok. A legnagyobb darab a városi legenda szerint így is eltalált egy nyulat (de hát, ha ennyire hülye, hogy a sivatagban él…).

Ennél nagyobb darabok is leestek Ausztráliára a Skylabről

 

10. kép: Ennél nagyobb darabok is leestek Ausztráliára a Skylabről...

A mentőűrhajó, jelenleg az egyetlen repülőképes Apollo-űrhajó (ugyanis ezt nem rakták ki szabad térre, mint az Apollo-18-ast). Bárki megtekintheti a Kennedy Űrközpont látogató központjában. Jegyezzük meg tehát, hogy ott, Floridában például egy teljes Apollo-Saturn-V rendszer minden komponense ki van állítva. A rakéta, az anyaűrhajó, és az Apollo-15 eredeti holdkompja. Kiállítási tárgynak mindenesetre jó drágák.

Repülőképes Apollo-űrhajó a látogatóközpontban.  Ezt legalább nem rakták ki az esőre.

 

11. kép: “Szűz”, repülőképes Apollo-űrhajó a látogatóközpontban. Ezt legalább nem rakták ki az esőre.

Valaki kiszámolta, hogy mindezeken a megépített, de nem „röptetett” űrhajókon a NASA mai áron számolva mintegy 20 millió dollárt spórolt. Összehasonlításul, ugyanezen az árfolyamon az 1997-es kis Sojourner marsjáró kifejlesztése 25 millió dollárba került. Mindezek azonban eltörpülnek az Apollo-program 100 milliárd dollárra becsült összköltsége mellett.

Az Apollo-13 utáni légkörben valamelyest érthető volt a NASA óvatossága, ami a két utolsó holdutazás törlését eredményezte, de a Skylab-es „ingyen repülés” törlésére úgy gondolom nincs mentség. Később, 1991-ben a Szovjetunió is „eljátszotta” ezt a mutatványt, akkor a Szaljut-7 űrállomás darabjai hullottak Brazíliára. A Mir űrállomást küldetése végén már profi módon az óceánba irányították egy teherűrhajóval.

A visszamaradt Apollo eszközöket technikai műemléknek nyilvánították az USA-ban, azaz nem is lehet őket elmozdítani. Valóban műemlékek ezek, bár az én szememben keserű mementók: egy rövidlátó kormány és a bürokrácia győzelmét hirdetik a felfedezés és a haladás fölött.

A bejegyzés trackback címe:

https://cydonia.blog.hu/api/trackback/id/tr630470

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

en1 · http://enegy.blogter.hu 2007.01.26. 15:14:28

tudjátok nekem mi a furcsa? mennyi holdutazás volt. most meg építenek új holdűrhajót, nincs pénz semmire, mindent újra csinálnak, stb. most akkor volt Holdutazás vagy sem? hameg igen, akkor miért kell mindet újrafejleszteni? persze a régi nem biztos, hogy jó, de ha akkor ennyi utazást kibírt.... na mindegy. :-)

Hartree-FockCares 2007.01.27. 15:26:15

Kedves en1!
Az új holdűrhajó nem véletlenül hasonlít olyannyira az Apollókra. Például a parancsnoki egység alakját, a mentőrakéta-rendszert egy az egyben átvették, stb. Tehát azért nem kell "mindent újrafejleszteni". Persze az elmúlt, lassan 40 évben a technika rengeteget fejlődött. Pl. az Apollo irányítás a földön két, hatalmas,teremnyi számítógépet használt a pályaadatok feldolgozására, az adatokat meg mágnesszalagokon meg lyukkártyákon tárolták. Ma ezt az egészet az űrhajó fedélzetén elhelyezett kutyaközönséges laptop megcsinálja. És még számtalan ilyen dolog van, ami miatt célszerű új dolgokat is belerakni. Abban igazad van, hogy a régi űrhajók legalább kiforrottak, az orosz desugn, a Szojuz űrhajó az elműlt 40 évben nem változott annyira nagyon sokat - pl. mindmáig nincs benne fedélzeti szg. Viszont az amerikaiak úgy gondolják - szerintem helyesen - hogyha már visszamegyünk a Holdra, akkor csináljunk több dolgot: szálljon le több ember egyszere, építsünk bázist stb. Ezek a dolgok az Apollo-űrhajókkal elképzelhetetlenek lettek volna.