Változások
A Babakin vezette Lavocskin tervezőiroda már 1965 óta dolgozott a holdrobotok tervein, ám szinte esélytelennek tűnt, hogy az L1 típusú emberes repülések előtt „kiutalják” nekik a szondákhoz való Proton hordozórakétákat. Más kérdés, hogy a holdrobotokal ellentétben az L1 programot tudományos szempontból nemigen lehetett megindokolni. Hiszen miről is szólt ez a terv? Csupán annyiról, hogy egy űrhajó, két fiatalemberrel a fedélzetén, szabadesési pályán elrepül a Holdig, majd visszalendül kísérőnk gravitációs segítségével (akár Verne ágyúgolyója). Tehát egy ilyen út pontosan ugyanannyit tehetett volna a Holdról szerzett tudásunk gyarapításáért, mint később a pórul járt amerikai Apollo-13. Ám ne higgyük, hogy mérnöki szempontból több értelme lett volna az L1-nek; a szovjet holdraszállás terveien ugyanis másik hordozórakéta és másmilyen űrhajó (igaz, szintén egy Szojuz-változat) szerepelt. Tehát a mély-űrbeli repülésirányításról és a földi légkörbe történő nagysebességű visszatérésről lehetett volna tapasztalatokat szerezni, meg néhány űrorvostani érdekességet esetleg, de körülbelül ennyi. A Proton-L1 rendszer tehát fejlesztési zsákutcának bizonyult, mégis előnyt élvezett.
Babakin ezt a helyzetet tudomásul véve nyugodt szívvel nyilatkozhatta 1968 februárjában feletteseinek, hogy még legalább két-három évre van a csoportnak szüksége ahhoz, hogy az első repülőképes holdrobotokat leszállítsa. A fejlesztések ennek megfelelően kényelmes tempóban haladtak. Mindeközben az L1-program, és még inkább a holdraszálláshoz fejlesztett N1-rakéta kudarcot kudarcra halmozott. Igaz szeptemberben a Zond-5 fedőnevű L1 mindenféle teknősbékákkal és hasonlókkal fedélzetén végre sikeresen körberepülte a Holdat, ám utána közép-Ázsia helyett az Indiai-óceánba pottyant le, onnan kellett begyűjteni. A rendszer tehát még igen távol állt az emberbiztosságtól. A katasztrofális N1 pedig csupán repeszdarabok formájában tudta elhagyni az indítóállást…
Summa summarum: 1968 áprilisában már igencsak érezni lehetett, hogy nem minden fenékig tejfel, ráadásul a NASA sikeresen kipróbálta a holdutazáshoz szükséges Saturn-V rakétát. Ezért Msztyiszlav Keldis, a Szovjet Tudományos Akadémia elnöke, aki a különböző programok és tervezőirodák nemritkán igen harcias viszonyában az összekötő szerepét játszotta, suttyomban elkezdte Babakinékat arra kapacitálni, hogy gyorsítsák föl fejlesztéseiket.
A végső kegyelemdöfést az Apollo-8 decemberi repülése adta meg az L1-koncepciónak; alighogy az amerikai űrhajó belecsobbant az óceánba tízkörös Hold körüli útja után, már össze is ültek Moszkvában az űrprogram fejesei, hogy megvitassák, mit tud ezzel szemben felmutatni a közeljövőben a szovjet tudomány és technika.
Egyrészt folytatódnának a Szojuz űrhajók tesztrepülései Föld körüli pályán, melyeken kipróbálják az űrhajók összekapcsolását és a holdsétához szükséges újfajta szkafandereket is. Ebben semmi szertelenség nincsen, az ilyen próbautak feltétlenül szükségesek mind a holdprogram, mind a későbbi űrállomások szempontjából. Aztán a ’69-es indítási ablakban szondákat indítanának a Vénusz és a Mars felé is. Ha az N1 rakéta ne adj’ Isten működne, esetleg meg lehetne próbálkozni egy Apollo-8 stílusú emberes úttal is. Arra viszont szinte semmi esély nem látszott, hogy a holdkomp, mellyel az utasokat le is lehetne tenni a Hold felszínére, elkészüljön egy éven belül. De a Babakin-féle mintahozó robotokkal, ha a csoport megkapja a szükséges forrásokat, úgy tűnt, még az amerikai űrhajósok előtt kézbe kaparinthatnának pár maréknyi holdport. És akkor majd vigyorogva bejelenthetik, hogy amihez a nyugatiak emberi életek kockáztatásával és dollármilliárdok árán kívántak hozzájutni, azt a szovjetek automatákkal, sokkal olcsóbban, és hamarabb megszerezték. (És akkor nagyvonalúan el kell sunnyogni, hogy a robotok csak tíz deka mintát hozhattak magukkal, az Apollók viszont akár száz kiló válogatott holdkőzetet.)
Az ötlet ragyogónak, majdhogynem elegánsnak tűnhetett, csakhogy nem igazán működött. Két holdrobot-indítással is próbálkoztak ’69 februárjában és júniusában (egy roverrel és egy mintahozóval), de mindkét alkalommal a gravitáció győzött. A Proton rakéta hajtóművein, és különösen az új, negyedik fokozaton még volt mit javítani… A nulladik Lunohod foszlányai például alig tizenöt kilométerre jutottak az indítóállástól.
Időközben a tengerentúlon kitűzték az Apollo-11 küldetés időpontját: ha minden jól megy, 1969. július 20-án Armstrongék beledöfik a csillagos-sávos lobogót a Holdba és összeszednek legalább negyed mázsa kőzetet.
Innen szép nyerni! – gondolhatták Babakinék. A következő indítási ablak, melyre egy mintahozó robotot fel lehetett készíteni, július 13-án nyílt Bajkonurból, azaz alig három nappal az Apollo-11 startja előtt! Ám ha sikerül, még így is szocialista tudósok túrhatnak bele először a kincset érő holdporba.
Az előjelek kedvezőnek tűnhettek: az indítás ezúttal tökéletesen sikerült, a szonda holdirányú pályára állt, olyannyira, hogy be is jelentették a nyilvánosságnak. Ennek megfelelően meg is kapta a Luna-15 nevet (a Luna-14 jelű holdszputnyik az előző év áprilisában repült), mintha bizony a korábbi két Proton-kudarc meg se történt volna. Természetesen a szonda céljáról így sem közöltek semmit a sajtóban, csak magát a felbocsátás tényét. De hát hiába, a nagy Szovjetunióban így működtek a dolgok akkoriban…
Persze rögtön kisebb diplomáciai feszültség kerekedett az USA és a Szovjetunió között. Az amerikaiak tudni akarták, hogy merre tart, és milyen frekvenciatartományban sugároz a Luna-15, nehogy bármiképpen veszélyeztethesse az Apollo-11 útját. Persze a Hold körüli pályán egy esetleges összekoccanás esélye elhanyagolható, ám a rádió-interferencia csúnyán bezavarhat. A NASA vezetői nem láttak a pipától, és azonnal a szovjet nagykövetséghez fordultak, bár nemigen reménykedtek semmi jóban. Meg is lepődtek, mikor néhány órán belül telefont kaptak a Szovjet Tudományos Akadémia illetékes elvtársától, hogy készüljenek fel fax fogadására, majd a gépek elkezdték zúdítani a Luna-15 pontos pálya- és kommunikációs adatainak tonnáit. Ez volt az egyik első alkalom, amikor érdemi információkat osztottak meg az orosz űrfejesek amerikai kollégáikkal, és nagyban hozzájárult a kölcsönös bizalom növekedéséhez és ezzel a hat évvel későbbi közös űrrepüléshez is.
A Luna-15 eközben sikeresen pályára állt a Hold körül, így az első kritikus manővert kipipálhatták. A kezdeti pályamódosítások is jól haladtak, hanem a szonda innentől kezdve megmakacsolta magát és a leszálló fokozat hajtóműve csak nem gyulladt be, pedig ötvenkét fordulaton keresztül kérlelték az irányítók. Végül aztán július 20-án, amikor a világ Armstrong „kis lépését” figyelte a tévében, valami elromolhatott, mert a Luna-15 egyszer csak megkezdte a leszállást. Ám – mint utóbb kiderült – mivel ekkor a szonda egy korábban ismeretlen holdfelszíni tömegkoncentráció fölött is elhaladt, a gyorsulásmérő alapján a fedélzeti számítógép rosszul lőtte be a felszín feletti magasságot. Mire a megbízhatóbb értékeket szolgáltató leszálló radar bekapcsolódott és a szonda észbe kapott, már késő volt. Az üzemanyag elfogyott, és a robot lezuhant. Minden idők legbonyolultabb űrszonda-típusa ezúttal sem tudta teljesíteni történelmi küldetését…
De még ötödszörre sem! 1969. szeptember 23-án, október 22-én és 1970. február 6-án sorra kudarcot vallottak az újabb kísérletek is, ráadásul minden esetben a Proton negyedik fokozatának hibája miatt. Ám ne higgyük, hogy mindez valami különlegesen durva pechszériának számított akkoriban! Az ilyen gikszersorozatokat a szovjet űrkutatásban ugyanis teljesen természetesnek tekintették, olyannyira, hogy Babakinék eleve úgy számoltak, hogy jó, ha a tizedik-tizenötödik próbálkozás sikerrel jár.
A szovjet tudósokat nagyon érdekelték a holdi tömegkoncentrációk (mass concentration – mascon), melyek egyebek mellett a Luna-15 vesztét is okozták. Az általános vélekedés szerint ezek az átlagosnál nehezebb kőzetekből álló felszíni elemek olvadt bazaltláva formájában egy-egy brutálisabb kisbolygó-becsapódás miatt törtek föl évmilliárdokkal ezelőtt a holdkéreg alatti rétegekből, majd megszilárdultak, mielőtt visszasüllyedhettek volna a sűrűségüknek megfelelő mélységbe. A geológusok kíváncsiak voltak, hogy egy masconos medencéből származó anyag miben különbözik a kevéssé masconos síkságok anyagától, melyből az Apollo-11 is hozott mintát. Már a Luna-15 számára kinézték célpont gyanánt a Mare Crisiumot, mely rendkívül érdekesnek ígérkezett ebből a szempontból, és ez lehetett volna a következő mintahozó-robot leszállóhelye is. Ám a pályatervezők végül megvétózták az ötletet. Így hát a tudósoknak egyelőre be kellett érniük az Apollo-11 leszállóhelyéhez hasonlónak tűnő Mare Fecunditatissal, a Termékenység tengerével. Nade annyi baj legyen, mindegy már, csak legyen végre valami a másfél éve üresen álló speciális moszkvai holdminta-fogadólaborban!
1970. szeptember 20-án, két héttel azután, hogy a NASA költségvetési tárgyalásain megszületett a döntés, hogy törlik az utolsó két tervbe vett Apollo-repülést, a szovjet Luna-16 már vígan a leszálláshoz készülődött. Az első pályamódosítások egy olyan Hold körüli elnyújtott ellipszispályára vezették a szondát, mely holdközelpontjában mindössze 15 kilométerrel a húzódott a felszín fölött. Ám eddig a Luna-15 is eljutott. Az „egyes leszállási fázis” is rögtön sikerült; a szonda ezúttal nem értetlenkedett, és időben begyújtva főhajtóművét szép, elnyújtott íven esni kezdett a Termékenység tengere felé. 600 méteren aztán előjött a radar is, és bekapcsoltak az újfajta, feljavított fékezőrakéta fúvókák. Kettes fázis kész! Na! 220 méterrel a felszín fölött a főhajtómű (terv szerint) leállt, és újabb fékezőmotorok gyulladtak be. Mindez teljesen automatikusan. Végül 2 méteren kikapcsoltak ezek is, és a holdrobot lehuppant a felszínre. Egyetlen pittyenés érkezett az irányítóközpontba, de ez elég volt ahhoz, hogy mindenki tudja: sikerült! Ráadásul mindezt úgy, hogy (majd’ elfelejtettem) a leszállás a Hold árnyékos oldalán történt! Dagadhatott a krími irányítók keble.
De a java még hátra volt. A telefotó-rendszer nem ok nélkül került föl a mintahozó robotokra; az ember szereti látni, mi történik: milyen állapotban vészelte át a szonda a leszállást, hogy a manipulátorkar tényleg a holdfelszínbe nyomja-e a fúrót és nem mondjuk a hajtóanyagtartályba, satöbbi. Ám a derengő földfényben készült képeken gyakorlatilag semmit nem lehetett kivenni, így hát az első fúrás a Holdon vakon történt. A fúrófej leállások nélkül, hat perc alatt 35 cm-re hatolt a talajba, majd a mintával együtt kiemelték és a visszatérő kapszulába helyezték. Két órával a holdatérés után már kész is volt minden. De senki nem sietett sehová, főleg egy ilyen mozgalmas éjszakát és reggelt követően, úgyhogy a felszállást a Holdról egy teljes nappal későbbre ütemezte be az irányítás. Persze nem csak ezért: az indítás sebességét és időpontját is nagyon pontosan kellett meghatározni ahhoz, hogy a földetérés a Szovjetunió déli területein legyen megvalósítható, mert a Hold-Föld rakétarendszert csak egyszer lehetett beindítani, útközben pályakorrekciókra nem volt lehetőség.
Végül minden tökéletesen működött; a felszálló egység 2,7 km/s-es sebességre gyorsult, majd legyőzve a Hold vonzását elkezdett szabadon esni a Föld felé. A légkörben aztán 350 g-s fékezési lökés érte az addigra 11 km/s-mal száguldó gömbtartályt, de mindez meg se kottyant neki. Simán kinyílt a fékezőernyő, és az értékes 105 grammnyi rakomány földet ért a kontinensnyi ország megadott körzetében.
A nagy mintahozó-sorozatgyártás közepette persze nem feledkeztek el a holdjárókról sem. Nem messze az irányítóközponttól, a krími Szimferopol városában fekvő speciális kísérleti építményben, a „Lunodrom”-ban például ez idő tájt már javában gyakoroltak a rover földi vezetői. A két ötfős irányítócsapatot a hadsereg rakétaelhárító tisztjei közül szedték össze hosszú és kemény orvosi vizsgálatok során, még ’68 tavaszán. A jelöltek okkal hihették akkor, hogy űrhajós-válogatáson vesznek részt, hiszen soha nem vetették alá ennyi részletes tesztnek érzékszerveiket, döntéshozó készségüket, rövid és hosszú távú memóriájukat és monotónia-tűrésüket. Annál jobban csodálkozott a rostán fennmaradt tíz, mikor közölték velük a valós tényállást: valóban a Holdon fognak dolgozni, ám úgy, hogy közben egy pillanatra sem hagyják el a Földet.
A „legénységek” összetétele így festett: egy parancsnok (Nyikolaj Jeremenko illetve Igor Fjodorov), egy vezető (Gabduhaj Latypov / Vjacseszláv Dovgan, és mindkettejük tartaléka: Vaszilij Csubukin), egy fedélzeti mérnök (Leonyid Moszenzov / Albert Kozsevnyikov), egy navigátor (Konsztantyin Davidovszkij / Vikentij Szamal) és egy irányítottantenna-operátor (Valerij Szapranov / Nyikolaj Kozlityin). Ők hozták a roverek felszíni működésekor az összes határozatot, és az útvonalat is ők határozták meg. És igen, jól látjuk, a legénységekben egyetlen tudós sem kapott helyet! A tervek szerint a programban résztvevő geológusok néhány szobával odébb lettek volna leültetve, és csupán hangosbemondón hallgathattak volna bele, hogy mi folyik a Holdon! Hangosbemondón! Sok víz lefolyt a Dnyeperen, és sok kilométert megtettek a roverek, mire ez a felállás némileg megváltozhatott.
Még szerencse, hogy a vezetőnek mindent, amit látott a képernyőjén azonnal szavakba kellett öntenie, és továbbítania a parancsnoknak ilyen formán: „Itt a 101-es, helyzetjelentést adok! Az útiránytól húsz foknyira balra egy szikla, távolsága öt méter, magassága 35 [centiméter], szélessége 50. Egyenesen előttünk egy kráter, átmérő kilenc méter. Jobbra, 15 foknyira egy árok. Döntés: Balra fordulunk, hatvan fokot…” Hogy a Lunodrom kísérleti terepasztalán mászkáló holdjáró-modell irányítását életszerűbbé tegyék, még a Hold-Föld távolság miatti, oda-vissza összesen három másodperces rádiókésést is beépítették a szimulációba. Egy szó, mint száz, a csapatok ’69-re kitűnően összeszoktak, és készen álltak az első holdjáró irányítására…
Simán zajlottak a start-előkészületek is; a tervezők állítása szerint végleg sikerült fixálni a Proton-rakéta negyedik fokozatával kapcsolatos hibákat. Mégis, a mintahozó-pechszéria után szinte hihetetlennek hatott, hogy a Luna-16-ot követő holdrobot-indítás is tökéletesen sikerült, és 1970. november 17-én már ott állt a Luna-17 a Mare Imbrium (az Esők tengere) „partvidékén”, tetején az ép, egészséges Lunohod 1-el. Végre megkezdődhetett az igazi kaland…
(folytatjuk!)
1. kép: Azért néhány gyönyörű pillanatot köszönhetünk az L1-nek is, például ezt a csodálatos földnyugtát! (Zond-7)
Summa summarum: 1968 áprilisában már igencsak érezni lehetett, hogy nem minden fenékig tejfel, ráadásul a NASA sikeresen kipróbálta a holdutazáshoz szükséges Saturn-V rakétát. Ezért Msztyiszlav Keldis, a Szovjet Tudományos Akadémia elnöke, aki a különböző programok és tervezőirodák nemritkán igen harcias viszonyában az összekötő szerepét játszotta, suttyomban elkezdte Babakinékat arra kapacitálni, hogy gyorsítsák föl fejlesztéseiket.
A végső kegyelemdöfést az Apollo-8 decemberi repülése adta meg az L1-koncepciónak; alighogy az amerikai űrhajó belecsobbant az óceánba tízkörös Hold körüli útja után, már össze is ültek Moszkvában az űrprogram fejesei, hogy megvitassák, mit tud ezzel szemben felmutatni a közeljövőben a szovjet tudomány és technika.
Egyrészt folytatódnának a Szojuz űrhajók tesztrepülései Föld körüli pályán, melyeken kipróbálják az űrhajók összekapcsolását és a holdsétához szükséges újfajta szkafandereket is. Ebben semmi szertelenség nincsen, az ilyen próbautak feltétlenül szükségesek mind a holdprogram, mind a későbbi űrállomások szempontjából. Aztán a ’69-es indítási ablakban szondákat indítanának a Vénusz és a Mars felé is. Ha az N1 rakéta ne adj’ Isten működne, esetleg meg lehetne próbálkozni egy Apollo-8 stílusú emberes úttal is. Arra viszont szinte semmi esély nem látszott, hogy a holdkomp, mellyel az utasokat le is lehetne tenni a Hold felszínére, elkészüljön egy éven belül. De a Babakin-féle mintahozó robotokkal, ha a csoport megkapja a szükséges forrásokat, úgy tűnt, még az amerikai űrhajósok előtt kézbe kaparinthatnának pár maréknyi holdport. És akkor majd vigyorogva bejelenthetik, hogy amihez a nyugatiak emberi életek kockáztatásával és dollármilliárdok árán kívántak hozzájutni, azt a szovjetek automatákkal, sokkal olcsóbban, és hamarabb megszerezték. (És akkor nagyvonalúan el kell sunnyogni, hogy a robotok csak tíz deka mintát hozhattak magukkal, az Apollók viszont akár száz kiló válogatott holdkőzetet.)
Próbálkozások
Az ötlet ragyogónak, majdhogynem elegánsnak tűnhetett, csakhogy nem igazán működött. Két holdrobot-indítással is próbálkoztak ’69 februárjában és júniusában (egy roverrel és egy mintahozóval), de mindkét alkalommal a gravitáció győzött. A Proton rakéta hajtóművein, és különösen az új, negyedik fokozaton még volt mit javítani… A nulladik Lunohod foszlányai például alig tizenöt kilométerre jutottak az indítóállástól.
2. kép: egy Proton-K-start (nem holdrobot indítás ugyan, de - jobb esetben - az is hasonlóan nézhetett ki)
Időközben a tengerentúlon kitűzték az Apollo-11 küldetés időpontját: ha minden jól megy, 1969. július 20-án Armstrongék beledöfik a csillagos-sávos lobogót a Holdba és összeszednek legalább negyed mázsa kőzetet.
Innen szép nyerni! – gondolhatták Babakinék. A következő indítási ablak, melyre egy mintahozó robotot fel lehetett készíteni, július 13-án nyílt Bajkonurból, azaz alig három nappal az Apollo-11 startja előtt! Ám ha sikerül, még így is szocialista tudósok túrhatnak bele először a kincset érő holdporba.
Az előjelek kedvezőnek tűnhettek: az indítás ezúttal tökéletesen sikerült, a szonda holdirányú pályára állt, olyannyira, hogy be is jelentették a nyilvánosságnak. Ennek megfelelően meg is kapta a Luna-15 nevet (a Luna-14 jelű holdszputnyik az előző év áprilisában repült), mintha bizony a korábbi két Proton-kudarc meg se történt volna. Természetesen a szonda céljáról így sem közöltek semmit a sajtóban, csak magát a felbocsátás tényét. De hát hiába, a nagy Szovjetunióban így működtek a dolgok akkoriban…
Persze rögtön kisebb diplomáciai feszültség kerekedett az USA és a Szovjetunió között. Az amerikaiak tudni akarták, hogy merre tart, és milyen frekvenciatartományban sugároz a Luna-15, nehogy bármiképpen veszélyeztethesse az Apollo-11 útját. Persze a Hold körüli pályán egy esetleges összekoccanás esélye elhanyagolható, ám a rádió-interferencia csúnyán bezavarhat. A NASA vezetői nem láttak a pipától, és azonnal a szovjet nagykövetséghez fordultak, bár nemigen reménykedtek semmi jóban. Meg is lepődtek, mikor néhány órán belül telefont kaptak a Szovjet Tudományos Akadémia illetékes elvtársától, hogy készüljenek fel fax fogadására, majd a gépek elkezdték zúdítani a Luna-15 pontos pálya- és kommunikációs adatainak tonnáit. Ez volt az egyik első alkalom, amikor érdemi információkat osztottak meg az orosz űrfejesek amerikai kollégáikkal, és nagyban hozzájárult a kölcsönös bizalom növekedéséhez és ezzel a hat évvel későbbi közös űrrepüléshez is.
A Luna-15 eközben sikeresen pályára állt a Hold körül, így az első kritikus manővert kipipálhatták. A kezdeti pályamódosítások is jól haladtak, hanem a szonda innentől kezdve megmakacsolta magát és a leszálló fokozat hajtóműve csak nem gyulladt be, pedig ötvenkét fordulaton keresztül kérlelték az irányítók. Végül aztán július 20-án, amikor a világ Armstrong „kis lépését” figyelte a tévében, valami elromolhatott, mert a Luna-15 egyszer csak megkezdte a leszállást. Ám – mint utóbb kiderült – mivel ekkor a szonda egy korábban ismeretlen holdfelszíni tömegkoncentráció fölött is elhaladt, a gyorsulásmérő alapján a fedélzeti számítógép rosszul lőtte be a felszín feletti magasságot. Mire a megbízhatóbb értékeket szolgáltató leszálló radar bekapcsolódott és a szonda észbe kapott, már késő volt. Az üzemanyag elfogyott, és a robot lezuhant. Minden idők legbonyolultabb űrszonda-típusa ezúttal sem tudta teljesíteni történelmi küldetését…
De még ötödszörre sem! 1969. szeptember 23-án, október 22-én és 1970. február 6-án sorra kudarcot vallottak az újabb kísérletek is, ráadásul minden esetben a Proton negyedik fokozatának hibája miatt. Ám ne higgyük, hogy mindez valami különlegesen durva pechszériának számított akkoriban! Az ilyen gikszersorozatokat a szovjet űrkutatásban ugyanis teljesen természetesnek tekintették, olyannyira, hogy Babakinék eleve úgy számoltak, hogy jó, ha a tizedik-tizenötödik próbálkozás sikerrel jár.
Luna-16
A szovjet tudósokat nagyon érdekelték a holdi tömegkoncentrációk (mass concentration – mascon), melyek egyebek mellett a Luna-15 vesztét is okozták. Az általános vélekedés szerint ezek az átlagosnál nehezebb kőzetekből álló felszíni elemek olvadt bazaltláva formájában egy-egy brutálisabb kisbolygó-becsapódás miatt törtek föl évmilliárdokkal ezelőtt a holdkéreg alatti rétegekből, majd megszilárdultak, mielőtt visszasüllyedhettek volna a sűrűségüknek megfelelő mélységbe. A geológusok kíváncsiak voltak, hogy egy masconos medencéből származó anyag miben különbözik a kevéssé masconos síkságok anyagától, melyből az Apollo-11 is hozott mintát. Már a Luna-15 számára kinézték célpont gyanánt a Mare Crisiumot, mely rendkívül érdekesnek ígérkezett ebből a szempontból, és ez lehetett volna a következő mintahozó-robot leszállóhelye is. Ám a pályatervezők végül megvétózták az ötletet. Így hát a tudósoknak egyelőre be kellett érniük az Apollo-11 leszállóhelyéhez hasonlónak tűnő Mare Fecunditatissal, a Termékenység tengerével. Nade annyi baj legyen, mindegy már, csak legyen végre valami a másfél éve üresen álló speciális moszkvai holdminta-fogadólaborban!
3. kép: A Luna-16 és -20 holdi leszállóhelyei az egyenlítői Mare Fecunditatis térségében.
1970. szeptember 20-án, két héttel azután, hogy a NASA költségvetési tárgyalásain megszületett a döntés, hogy törlik az utolsó két tervbe vett Apollo-repülést, a szovjet Luna-16 már vígan a leszálláshoz készülődött. Az első pályamódosítások egy olyan Hold körüli elnyújtott ellipszispályára vezették a szondát, mely holdközelpontjában mindössze 15 kilométerrel a húzódott a felszín fölött. Ám eddig a Luna-15 is eljutott. Az „egyes leszállási fázis” is rögtön sikerült; a szonda ezúttal nem értetlenkedett, és időben begyújtva főhajtóművét szép, elnyújtott íven esni kezdett a Termékenység tengere felé. 600 méteren aztán előjött a radar is, és bekapcsoltak az újfajta, feljavított fékezőrakéta fúvókák. Kettes fázis kész! Na! 220 méterrel a felszín fölött a főhajtómű (terv szerint) leállt, és újabb fékezőmotorok gyulladtak be. Mindez teljesen automatikusan. Végül 2 méteren kikapcsoltak ezek is, és a holdrobot lehuppant a felszínre. Egyetlen pittyenés érkezett az irányítóközpontba, de ez elég volt ahhoz, hogy mindenki tudja: sikerült! Ráadásul mindezt úgy, hogy (majd’ elfelejtettem) a leszállás a Hold árnyékos oldalán történt! Dagadhatott a krími irányítók keble.
De a java még hátra volt. A telefotó-rendszer nem ok nélkül került föl a mintahozó robotokra; az ember szereti látni, mi történik: milyen állapotban vészelte át a szonda a leszállást, hogy a manipulátorkar tényleg a holdfelszínbe nyomja-e a fúrót és nem mondjuk a hajtóanyagtartályba, satöbbi. Ám a derengő földfényben készült képeken gyakorlatilag semmit nem lehetett kivenni, így hát az első fúrás a Holdon vakon történt. A fúrófej leállások nélkül, hat perc alatt 35 cm-re hatolt a talajba, majd a mintával együtt kiemelték és a visszatérő kapszulába helyezték. Két órával a holdatérés után már kész is volt minden. De senki nem sietett sehová, főleg egy ilyen mozgalmas éjszakát és reggelt követően, úgyhogy a felszállást a Holdról egy teljes nappal későbbre ütemezte be az irányítás. Persze nem csak ezért: az indítás sebességét és időpontját is nagyon pontosan kellett meghatározni ahhoz, hogy a földetérés a Szovjetunió déli területein legyen megvalósítható, mert a Hold-Föld rakétarendszert csak egyszer lehetett beindítani, útközben pályakorrekciókra nem volt lehetőség.
4. kép: a Luna-16 fúróberendezésének jellegrajza, és a manipulátorkar, mely a fejet a mintával együtt a visszatérőkapszulába emelte.
Végül minden tökéletesen működött; a felszálló egység 2,7 km/s-es sebességre gyorsult, majd legyőzve a Hold vonzását elkezdett szabadon esni a Föld felé. A légkörben aztán 350 g-s fékezési lökés érte az addigra 11 km/s-mal száguldó gömbtartályt, de mindez meg se kottyant neki. Simán kinyílt a fékezőernyő, és az értékes 105 grammnyi rakomány földet ért a kontinensnyi ország megadott körzetében.
A Lunohod sofőrjei
A nagy mintahozó-sorozatgyártás közepette persze nem feledkeztek el a holdjárókról sem. Nem messze az irányítóközponttól, a krími Szimferopol városában fekvő speciális kísérleti építményben, a „Lunodrom”-ban például ez idő tájt már javában gyakoroltak a rover földi vezetői. A két ötfős irányítócsapatot a hadsereg rakétaelhárító tisztjei közül szedték össze hosszú és kemény orvosi vizsgálatok során, még ’68 tavaszán. A jelöltek okkal hihették akkor, hogy űrhajós-válogatáson vesznek részt, hiszen soha nem vetették alá ennyi részletes tesztnek érzékszerveiket, döntéshozó készségüket, rövid és hosszú távú memóriájukat és monotónia-tűrésüket. Annál jobban csodálkozott a rostán fennmaradt tíz, mikor közölték velük a valós tényállást: valóban a Holdon fognak dolgozni, ám úgy, hogy közben egy pillanatra sem hagyják el a Földet.
A „legénységek” összetétele így festett: egy parancsnok (Nyikolaj Jeremenko illetve Igor Fjodorov), egy vezető (Gabduhaj Latypov / Vjacseszláv Dovgan, és mindkettejük tartaléka: Vaszilij Csubukin), egy fedélzeti mérnök (Leonyid Moszenzov / Albert Kozsevnyikov), egy navigátor (Konsztantyin Davidovszkij / Vikentij Szamal) és egy irányítottantenna-operátor (Valerij Szapranov / Nyikolaj Kozlityin). Ők hozták a roverek felszíni működésekor az összes határozatot, és az útvonalat is ők határozták meg. És igen, jól látjuk, a legénységekben egyetlen tudós sem kapott helyet! A tervek szerint a programban résztvevő geológusok néhány szobával odébb lettek volna leültetve, és csupán hangosbemondón hallgathattak volna bele, hogy mi folyik a Holdon! Hangosbemondón! Sok víz lefolyt a Dnyeperen, és sok kilométert megtettek a roverek, mire ez a felállás némileg megváltozhatott.
5. kép: Vjacseszláv Dovgan, a Lunohod egyik vezetője munka közben...
Még szerencse, hogy a vezetőnek mindent, amit látott a képernyőjén azonnal szavakba kellett öntenie, és továbbítania a parancsnoknak ilyen formán: „Itt a 101-es, helyzetjelentést adok! Az útiránytól húsz foknyira balra egy szikla, távolsága öt méter, magassága 35 [centiméter], szélessége 50. Egyenesen előttünk egy kráter, átmérő kilenc méter. Jobbra, 15 foknyira egy árok. Döntés: Balra fordulunk, hatvan fokot…” Hogy a Lunodrom kísérleti terepasztalán mászkáló holdjáró-modell irányítását életszerűbbé tegyék, még a Hold-Föld távolság miatti, oda-vissza összesen három másodperces rádiókésést is beépítették a szimulációba. Egy szó, mint száz, a csapatok ’69-re kitűnően összeszoktak, és készen álltak az első holdjáró irányítására…
6. kép: Veterán Lunohod-irányítók napjainkban. Balról jobbra: Dovgan, Fjodorov, Kozlityin, Szapranov, Davidovszkij és Szamal
Simán zajlottak a start-előkészületek is; a tervezők állítása szerint végleg sikerült fixálni a Proton-rakéta negyedik fokozatával kapcsolatos hibákat. Mégis, a mintahozó-pechszéria után szinte hihetetlennek hatott, hogy a Luna-16-ot követő holdrobot-indítás is tökéletesen sikerült, és 1970. november 17-én már ott állt a Luna-17 a Mare Imbrium (az Esők tengere) „partvidékén”, tetején az ép, egészséges Lunohod 1-el. Végre megkezdődhetett az igazi kaland…
(folytatjuk!)
A bejegyzés trackback címe:
https://cydonia.blog.hu/api/trackback/id/tr57377215
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
kenyszerjogasz 2008.03.12. 12:40:47
bár a többi index blogposta is legalább (töredék-)ennyire értelmes volna!!
nagy elftársi gratuláció.
nagy elftársi gratuláció.
hal-kan 2008.03.12. 13:06:04
"Igaz szeptemberben a Zond-5 fedőnevű L1 mindenféle teknősbékákkal és hasonlókkal fedélzetén végre sikeresen körberepülte a Holdat"
"Mellesleg" ez volt az első eset, hogy földi élőlény Hold-közelbe került...
"Mellesleg" ez volt az első eset, hogy földi élőlény Hold-közelbe került...
Hartree-Fock Cares 2008.03.12. 13:28:22
ez szinigaz: Habaaar: www.urvilag.hu/article.php?id=2508
:P
:P
hal-kan 2008.03.12. 13:33:59
Na igen, Lukiánoszék is elérték a Holdat, sőt Cyrano is, "ebb' a nyomba, mint a bomba"...
Hartree-Fock Cares 2008.03.12. 13:38:09
De tenyleg: a Surveyor-3 kamerajan felejtett streptococcusok akkor is elobb ertek oda! :D
tvk 2008.03.12. 14:39:26
Csatlakozom a gratulálók sorához!
Még némi forrásmegjelölésnek nagyon tudnék örülni. Honnan lehet ezeket az infókat összeszedni egyáltalán, milyen nyelven?
Még némi forrásmegjelölésnek nagyon tudnék örülni. Honnan lehet ezeket az infókat összeszedni egyáltalán, milyen nyelven?
Clapeyron 2008.03.14. 15:59:26
Szerintem ez egy sz*r cikk volt! LOL dehogy is csak elbízza magát a kollega.
CSaB · http://www.domain.hu 2008.03.22. 13:59:13
Na ez nekem is tetszett..
cipike 2008.08.27. 21:27:11
grat
sergeant69 2010.12.15. 17:19:39
Anno a nagy CCCP-ben gyártottak távirányítós játék lunohodot
fémből.Az enyém megvan,akárcsak az eredeti sajnos ez is mozgásképtelen.
fémből.Az enyém megvan,akárcsak az eredeti sajnos ez is mozgásképtelen.