Változások


A Babakin vezette Lavocskin tervezőiroda már 1965 óta dolgozott a holdrobotok tervein, ám szinte esélytelennek tűnt, hogy az L1 típusú emberes repülések előtt „kiutalják” nekik a szondákhoz való Proton hordozórakétákat. Más kérdés, hogy a holdrobotokal ellentétben az L1 programot tudományos szempontból nemigen lehetett megindokolni. Hiszen miről is szólt ez a terv? Csupán annyiról, hogy egy űrhajó, két fiatalemberrel a fedélzetén, szabadesési pályán elrepül a Holdig, majd visszalendül kísérőnk gravitációs segítségével (akár Verne ágyúgolyója). Tehát egy ilyen út pontosan ugyanannyit tehetett volna a Holdról szerzett tudásunk gyarapításáért, mint később a pórul járt amerikai Apollo-13. Ám ne higgyük, hogy mérnöki szempontból több értelme lett volna az L1-nek; a szovjet holdraszállás terveien ugyanis másik hordozórakéta és másmilyen űrhajó (igaz, szintén egy Szojuz-változat) szerepelt. Tehát a mély-űrbeli repülésirányításról és a földi légkörbe történő nagysebességű visszatérésről lehetett volna tapasztalatokat szerezni, meg néhány űrorvostani érdekességet esetleg, de körülbelül ennyi. A Proton-L1 rendszer tehát fejlesztési zsákutcának bizonyult, mégis előnyt élvezett.

Babakin ezt a helyzetet tudomásul véve nyugodt szívvel nyilatkozhatta 1968 februárjában feletteseinek, hogy még legalább két-három évre van a csoportnak szüksége ahhoz, hogy az első repülőképes holdrobotokat leszállítsa. A fejlesztések ennek megfelelően kényelmes tempóban haladtak. Mindeközben az L1-program, és még inkább a holdraszálláshoz fejlesztett N1-rakéta kudarcot kudarcra halmozott. Igaz szeptemberben a Zond-5 fedőnevű L1 mindenféle teknősbékákkal és hasonlókkal fedélzetén végre sikeresen körberepülte a Holdat, ám utána közép-Ázsia helyett az Indiai-óceánba pottyant le, onnan kellett begyűjteni. A rendszer tehát még igen távol állt az emberbiztosságtól. A katasztrofális N1 pedig csupán repeszdarabok formájában tudta elhagyni az indítóállást…




1. kép: Azért néhány gyönyörű pillanatot köszönhetünk az L1-nek is, például ezt a csodálatos földnyugtát! (Zond-7)

Summa summarum: 1968 áprilisában már igencsak érezni lehetett, hogy nem minden fenékig tejfel, ráadásul a NASA sikeresen kipróbálta a holdutazáshoz szükséges Saturn-V rakétát. Ezért Msztyiszlav Keldis, a Szovjet Tudományos Akadémia elnöke, aki a különböző programok és tervezőirodák nemritkán igen harcias viszonyában az összekötő szerepét játszotta, suttyomban elkezdte Babakinékat arra kapacitálni, hogy gyorsítsák föl  fejlesztéseiket.

A végső kegyelemdöfést az Apollo-8 decemberi repülése adta meg az L1-koncepciónak; alighogy az amerikai űrhajó belecsobbant az óceánba tízkörös Hold körüli útja után, már össze is ültek Moszkvában az űrprogram fejesei, hogy megvitassák, mit tud ezzel szemben felmutatni a közeljövőben a szovjet tudomány és technika.
Egyrészt folytatódnának a Szojuz űrhajók tesztrepülései Föld körüli pályán, melyeken kipróbálják az űrhajók összekapcsolását és a holdsétához szükséges újfajta szkafandereket is. Ebben semmi szertelenség nincsen, az ilyen próbautak feltétlenül szükségesek mind a holdprogram, mind a későbbi űrállomások szempontjából. Aztán a ’69-es indítási ablakban szondákat indítanának a Vénusz és a Mars felé is. Ha az N1 rakéta ne adj’ Isten működne, esetleg meg lehetne próbálkozni egy Apollo-8 stílusú emberes úttal is. Arra viszont szinte semmi esély nem látszott, hogy a holdkomp, mellyel az utasokat le is lehetne tenni a Hold felszínére, elkészüljön egy éven belül. De a Babakin-féle mintahozó robotokkal, ha a csoport megkapja a szükséges forrásokat, úgy tűnt, még az amerikai űrhajósok előtt kézbe kaparinthatnának pár maréknyi holdport. És akkor majd vigyorogva bejelenthetik, hogy amihez a nyugatiak emberi életek kockáztatásával és dollármilliárdok árán kívántak hozzájutni, azt a szovjetek automatákkal, sokkal olcsóbban, és hamarabb megszerezték. (És akkor nagyvonalúan el kell sunnyogni, hogy a robotok csak tíz deka mintát hozhattak magukkal, az Apollók viszont akár száz kiló válogatott holdkőzetet.)

Próbálkozások


Az ötlet ragyogónak, majdhogynem elegánsnak tűnhetett, csakhogy nem igazán működött. Két holdrobot-indítással is próbálkoztak ’69 februárjában és júniusában (egy roverrel és egy mintahozóval), de mindkét alkalommal a gravitáció győzött. A Proton rakéta hajtóművein, és különösen az új, negyedik fokozaton még volt mit javítani… A nulladik Lunohod foszlányai például alig tizenöt kilométerre jutottak az indítóállástól.



2. kép: egy Proton-K-start (nem holdrobot indítás ugyan, de - jobb esetben - az is hasonlóan nézhetett ki)

Időközben a tengerentúlon kitűzték az Apollo-11 küldetés időpontját: ha minden jól megy, 1969. július 20-án Armstrongék beledöfik a csillagos-sávos lobogót a Holdba és összeszednek legalább negyed mázsa kőzetet.
Innen szép nyerni! – gondolhatták Babakinék. A következő indítási ablak, melyre egy mintahozó robotot fel lehetett készíteni, július 13-án nyílt Bajkonurból, azaz alig három nappal az Apollo-11 startja előtt! Ám ha sikerül, még így is szocialista tudósok túrhatnak bele először a kincset érő holdporba.
Az előjelek kedvezőnek tűnhettek: az indítás ezúttal tökéletesen sikerült, a szonda holdirányú pályára állt, olyannyira, hogy be is jelentették a nyilvánosságnak. Ennek megfelelően meg is kapta a Luna-15 nevet (a Luna-14 jelű holdszputnyik az előző év áprilisában repült), mintha bizony a korábbi két Proton-kudarc meg se történt volna. Természetesen a szonda céljáról így sem közöltek semmit a sajtóban, csak magát a felbocsátás tényét. De hát hiába, a nagy Szovjetunióban így működtek a dolgok akkoriban…

Persze rögtön kisebb diplomáciai feszültség kerekedett az USA és a Szovjetunió között. Az amerikaiak tudni akarták, hogy merre tart, és milyen frekvenciatartományban sugároz a Luna-15, nehogy bármiképpen veszélyeztethesse az Apollo-11 útját. Persze a Hold körüli pályán egy esetleges összekoccanás esélye elhanyagolható, ám a rádió-interferencia csúnyán bezavarhat. A NASA vezetői nem láttak a pipától, és azonnal a szovjet nagykövetséghez fordultak, bár nemigen reménykedtek semmi jóban. Meg is lepődtek, mikor néhány órán belül telefont kaptak a Szovjet Tudományos Akadémia illetékes elvtársától, hogy készüljenek fel fax fogadására, majd a gépek elkezdték zúdítani a Luna-15 pontos pálya- és kommunikációs adatainak tonnáit. Ez volt az egyik első alkalom, amikor érdemi információkat osztottak meg az orosz űrfejesek amerikai kollégáikkal, és nagyban hozzájárult a kölcsönös bizalom növekedéséhez és ezzel a hat évvel későbbi közös űrrepüléshez is.

A Luna-15 eközben sikeresen pályára állt a Hold körül, így az első kritikus manővert kipipálhatták. A kezdeti pályamódosítások is jól haladtak, hanem a szonda innentől kezdve megmakacsolta magát és a leszálló fokozat hajtóműve csak nem gyulladt be, pedig ötvenkét fordulaton keresztül kérlelték az irányítók. Végül aztán július 20-án, amikor a világ Armstrong „kis lépését” figyelte a tévében, valami elromolhatott, mert a Luna-15 egyszer csak megkezdte a leszállást. Ám – mint utóbb kiderült – mivel ekkor a szonda egy korábban ismeretlen holdfelszíni tömegkoncentráció fölött is elhaladt, a gyorsulásmérő alapján a fedélzeti számítógép rosszul lőtte be a felszín feletti magasságot. Mire a megbízhatóbb értékeket szolgáltató leszálló radar bekapcsolódott és a szonda észbe kapott, már késő volt. Az üzemanyag elfogyott, és a robot lezuhant. Minden idők legbonyolultabb űrszonda-típusa ezúttal sem tudta teljesíteni történelmi küldetését…

De még ötödszörre sem! 1969. szeptember 23-án, október 22-én és 1970. február 6-án sorra kudarcot vallottak az újabb kísérletek is, ráadásul minden esetben a Proton negyedik fokozatának hibája miatt. Ám ne higgyük, hogy mindez valami különlegesen durva pechszériának számított akkoriban! Az ilyen gikszersorozatokat a szovjet űrkutatásban ugyanis teljesen természetesnek tekintették, olyannyira, hogy Babakinék eleve úgy számoltak, hogy jó, ha a tizedik-tizenötödik próbálkozás sikerrel jár.


Luna-16


A szovjet tudósokat nagyon érdekelték a holdi tömegkoncentrációk (mass concentration – mascon), melyek egyebek mellett a Luna-15 vesztét is okozták. Az általános vélekedés szerint ezek az átlagosnál nehezebb kőzetekből álló felszíni elemek olvadt bazaltláva formájában egy-egy brutálisabb kisbolygó-becsapódás miatt törtek föl évmilliárdokkal ezelőtt a holdkéreg alatti rétegekből, majd megszilárdultak, mielőtt visszasüllyedhettek volna a sűrűségüknek megfelelő mélységbe. A geológusok kíváncsiak voltak, hogy egy masconos medencéből származó anyag miben különbözik a kevéssé masconos síkságok anyagától, melyből az Apollo-11 is hozott mintát. Már a Luna-15 számára kinézték célpont gyanánt a Mare Crisiumot, mely rendkívül érdekesnek ígérkezett ebből a szempontból, és ez lehetett volna a következő mintahozó-robot leszállóhelye is. Ám a pályatervezők végül megvétózták az ötletet. Így hát a tudósoknak egyelőre be kellett érniük az Apollo-11 leszállóhelyéhez hasonlónak tűnő Mare Fecunditatissal, a Termékenység tengerével. Nade annyi baj legyen, mindegy már, csak legyen végre valami a másfél éve üresen álló speciális moszkvai holdminta-fogadólaborban!

 

3. kép: A Luna-16 és -20 holdi leszállóhelyei az egyenlítői Mare Fecunditatis térségében.

1970. szeptember 20-án, két héttel azután, hogy a NASA költségvetési tárgyalásain megszületett a döntés, hogy törlik az utolsó két tervbe vett Apollo-repülést, a szovjet Luna-16 már vígan a leszálláshoz készülődött. Az első pályamódosítások egy olyan Hold körüli elnyújtott ellipszispályára vezették a szondát, mely holdközelpontjában mindössze 15 kilométerrel a húzódott a felszín fölött. Ám eddig a Luna-15 is eljutott. Az „egyes leszállási fázis” is rögtön sikerült; a szonda ezúttal nem értetlenkedett, és időben begyújtva főhajtóművét szép, elnyújtott íven esni kezdett a Termékenység tengere felé. 600 méteren aztán előjött a radar is, és bekapcsoltak az újfajta, feljavított fékezőrakéta fúvókák. Kettes fázis kész! Na! 220 méterrel a felszín fölött a főhajtómű (terv szerint) leállt, és újabb fékezőmotorok gyulladtak be. Mindez teljesen automatikusan. Végül 2 méteren kikapcsoltak ezek is, és a holdrobot lehuppant a felszínre. Egyetlen pittyenés érkezett az irányítóközpontba, de ez elég volt ahhoz, hogy mindenki tudja: sikerült! Ráadásul mindezt úgy, hogy (majd’ elfelejtettem) a leszállás a Hold árnyékos oldalán történt! Dagadhatott a krími irányítók keble.      

De a java még hátra volt. A telefotó-rendszer nem ok nélkül került föl a mintahozó robotokra; az ember szereti látni, mi történik: milyen állapotban vészelte át a szonda a leszállást, hogy a manipulátorkar tényleg a holdfelszínbe nyomja-e a fúrót és nem mondjuk a hajtóanyagtartályba, satöbbi. Ám a derengő földfényben készült képeken gyakorlatilag semmit nem lehetett kivenni, így hát az első fúrás a Holdon vakon történt. A fúrófej leállások nélkül, hat perc alatt 35 cm-re hatolt a talajba, majd a mintával együtt kiemelték és a visszatérő kapszulába helyezték. Két órával a holdatérés után már kész is volt minden. De senki nem sietett sehová, főleg egy ilyen mozgalmas éjszakát és reggelt követően, úgyhogy a felszállást a Holdról egy teljes nappal későbbre ütemezte be az irányítás. Persze nem csak ezért: az indítás sebességét és időpontját is nagyon pontosan kellett meghatározni ahhoz, hogy a földetérés a Szovjetunió déli területein legyen megvalósítható, mert a Hold-Föld rakétarendszert csak egyszer lehetett beindítani, útközben pályakorrekciókra nem volt lehetőség.



4. kép: a Luna-16 fúróberendezésének jellegrajza, és a manipulátorkar, mely a fejet a mintával együtt a visszatérőkapszulába emelte.

Végül minden tökéletesen működött; a felszálló egység 2,7 km/s-es sebességre gyorsult, majd legyőzve a Hold vonzását elkezdett szabadon esni a Föld felé. A légkörben aztán 350 g-s fékezési lökés érte az addigra 11 km/s-mal száguldó gömbtartályt, de mindez meg se kottyant neki. Simán kinyílt a fékezőernyő, és az értékes 105 grammnyi rakomány földet ért a kontinensnyi ország megadott körzetében.   

A Lunohod sofőrjei


A nagy mintahozó-sorozatgyártás közepette persze nem feledkeztek el a holdjárókról sem. Nem messze az irányítóközponttól, a krími Szimferopol városában fekvő speciális kísérleti építményben, a „Lunodrom”-ban például ez idő tájt már javában gyakoroltak a rover földi vezetői. A két ötfős irányítócsapatot a hadsereg rakétaelhárító tisztjei közül szedték össze hosszú és kemény orvosi vizsgálatok során, még ’68 tavaszán. A jelöltek okkal hihették akkor, hogy űrhajós-válogatáson vesznek részt, hiszen soha nem vetették alá ennyi részletes tesztnek érzékszerveiket, döntéshozó készségüket, rövid és hosszú távú memóriájukat és monotónia-tűrésüket. Annál jobban csodálkozott a rostán fennmaradt tíz, mikor közölték velük a valós tényállást: valóban a Holdon fognak dolgozni, ám úgy, hogy közben egy pillanatra sem hagyják el a Földet.

A „legénységek” összetétele így festett: egy parancsnok (Nyikolaj Jeremenko illetve Igor Fjodorov), egy vezető (Gabduhaj Latypov / Vjacseszláv Dovgan, és mindkettejük tartaléka: Vaszilij Csubukin), egy fedélzeti mérnök (Leonyid Moszenzov / Albert Kozsevnyikov), egy navigátor (Konsztantyin Davidovszkij / Vikentij Szamal) és egy irányítottantenna-operátor (Valerij Szapranov / Nyikolaj Kozlityin). Ők hozták a roverek felszíni működésekor az összes határozatot, és az útvonalat is ők határozták meg. És igen, jól látjuk, a legénységekben egyetlen tudós sem kapott helyet! A tervek szerint a programban résztvevő geológusok néhány szobával odébb lettek volna leültetve, és csupán hangosbemondón hallgathattak volna bele, hogy mi folyik a Holdon! Hangosbemondón! Sok víz lefolyt a Dnyeperen, és sok kilométert megtettek a roverek, mire ez a felállás némileg megváltozhatott.



5. kép: Vjacseszláv Dovgan, a Lunohod egyik vezetője munka közben...

Még szerencse, hogy a vezetőnek mindent, amit látott a képernyőjén azonnal szavakba kellett öntenie, és továbbítania a parancsnoknak ilyen formán: „Itt a 101-es, helyzetjelentést adok! Az útiránytól húsz foknyira balra egy szikla, távolsága öt méter, magassága 35 [centiméter], szélessége 50. Egyenesen előttünk egy kráter, átmérő kilenc méter. Jobbra, 15 foknyira egy árok. Döntés: Balra fordulunk, hatvan fokot…” Hogy a Lunodrom kísérleti terepasztalán mászkáló holdjáró-modell irányítását életszerűbbé tegyék, még a Hold-Föld távolság miatti, oda-vissza összesen három másodperces rádiókésést is beépítették a szimulációba. Egy szó, mint száz, a csapatok ’69-re kitűnően összeszoktak, és készen álltak az első holdjáró irányítására…



6. kép: Veterán Lunohod-irányítók napjainkban. Balról jobbra: Dovgan, Fjodorov, Kozlityin, Szapranov, Davidovszkij és Szamal

Simán zajlottak a start-előkészületek is; a tervezők állítása szerint végleg sikerült fixálni a Proton-rakéta negyedik fokozatával kapcsolatos hibákat. Mégis, a mintahozó-pechszéria után szinte hihetetlennek hatott, hogy a Luna-16-ot követő holdrobot-indítás is tökéletesen sikerült, és 1970. november 17-én már ott állt a Luna-17 a Mare Imbrium (az Esők tengere) „partvidékén”, tetején az ép, egészséges Lunohod 1-el. Végre megkezdődhetett az igazi kaland…

(folytatjuk!)

A bejegyzés trackback címe:

https://cydonia.blog.hu/api/trackback/id/tr57377215

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kenyszerjogasz 2008.03.12. 12:40:47

bár a többi index blogposta is legalább (töredék-)ennyire értelmes volna!!

nagy elftársi gratuláció.

hal-kan 2008.03.12. 13:06:04

"Igaz szeptemberben a Zond-5 fedőnevű L1 mindenféle teknősbékákkal és hasonlókkal fedélzetén végre sikeresen körberepülte a Holdat"

"Mellesleg" ez volt az első eset, hogy földi élőlény Hold-közelbe került...

Hartree-Fock Cares 2008.03.12. 13:28:22

ez szinigaz: Habaaar: www.urvilag.hu/article.php?id=2508
:P

hal-kan 2008.03.12. 13:33:59

Na igen, Lukiánoszék is elérték a Holdat, sőt Cyrano is, "ebb' a nyomba, mint a bomba"...

Hartree-Fock Cares 2008.03.12. 13:38:09

De tenyleg: a Surveyor-3 kamerajan felejtett streptococcusok akkor is elobb ertek oda! :D

RogerNyul 2008.03.12. 13:42:31

Király lett, mint az előző! Grat!

tvk 2008.03.12. 14:39:26

Csatlakozom a gratulálók sorához!
Még némi forrásmegjelölésnek nagyon tudnék örülni. Honnan lehet ezeket az infókat összeszedni egyáltalán, milyen nyelven?

Clapeyron 2008.03.14. 15:59:26

Szerintem ez egy sz*r cikk volt! LOL dehogy is csak elbízza magát a kollega.

sergeant69 2010.12.15. 17:19:39

Anno a nagy CCCP-ben gyártottak távirányítós játék lunohodot
fémből.Az enyém megvan,akárcsak az eredeti sajnos ez is mozgásképtelen.
süti beállítások módosítása